
— Mindenesetre eléggé könnyen teljesíthető kívánság kell legyen — jegyezte meg Néne. — Lányok milliói nem mennek feleségül királyfihoz.
Magrat próbát tett.
— Génua tényleg nagyon messze van — mondta.
— Remélem is — vágta rá Mállotviksz Néne. — Az utolsó dolog, amit szeretnénk, hogy külrészek közel legyenek!
— Úgy értem, jó sok utazással jár — magyarázta Magrat boldogtalanul. — És ti… már nem vagytok olyan fiatalok, mint valaha.
Elnyúló, súlyos csönd támadt.
— Holnap indulunk — szögezte le Mállotviksz Néne ellentmondást nem tűrően.
— Nézzétek — szólalt meg Magrat kétségbeesve -, miért ne mennék egyedül?
— Mer’ semmi tapasztalatod a tündérkeresztanyaságban — válaszolta Mállotviksz Néne.
Ez még Magrat nagyvonalú lelkének is sok volt.
— Hát, nektek se — felelte.
— Ez igaz — látta be Néne. — De az a fő… a fő az… az a lényeg, hogy mi sokkal régebb óta vagyunk tapasztalatlanok, mint te.
— Rengeteg tapasztalatunk van a tapasztalatlanságban — nyilatkozta boldogan Ogg Ángyi.
— S ez az, ami mindig számít — bólogatott Néne.
Néne házában csak egy kicsi, foltos tükör akadt. Amikor hazaért, eltemette a kert végébe.
— Tessék! — mondta. — Most próbálj kémkedni utánam!
Az embereknek mindig úgy tűnt, lehetetlenség, hogy Jászón Ogg, kovács- és vasművesmester Ogg Ángyi fia legyen. Nem úgy nézett ki, mint aki esetleg születhetett, inkább úgy, mint akit megkonstruáltak. Egy hajógyárban. Lényegében lassú és gyöngéd természetéhez a genetika célszerűnek látta, hogy olyan izmokat adjon, amelyek egy pár tuloknak jártak volna, olyan kart, mint a fatörzs és olyan két lábat, mint négy söröshordó, kettő-kettő egymás tetején.
Az ő izzó kovácsműhelyébe vitték a tenyészméneket, a ló-nemzetség vörös szemű és tajtékfoltos királyait, a levesestányér patájú bestiákat, amelyek a nála kisebb férfiakat átrúgják a falon. Ám Jászón Ogg ismerte az eltitkolt Lovas Vezényszó titkát, és egyedül lép a műhelybe, udvariasan beteszi az ajtót, és félóra múlva kivezeti a frissen patkolt és különösmód engedelmes jószágot.
