Óriási, mindent eltakaró alakja mögött tolongott Ogg Ángyi végtelen családjának többi része és jó csomóan a városi lakosságból, akik, látva bármiféle érdekes tevékenységet, amibe boszorkányok is keveredtek, nem tudtak ellenállni annak lehetőségének, amit a Kostetőn jó kis szájtátoggatásként ismertek.

— Már megyünk is, Jászónunk — jelentette be Ogg Ángyi. — Beszélik, hogy az utcák a külrészeken arannyal vannak kirakva. Alighanem megcsinálhatom a szerencsémet, mi?

Jászón bozontos szemöldöke összeráncolódott az elmélyült gondolkozástól.

— Tudnánk mit kezdeni egy új üllővel odale a műhelybe — hozakodott elő.

— Ha gazdagon térek vissza, soha többé nem kell lemenj a műhelybe — felelte Ángyi.

Jászón a homlokát ráncolta.

— De én szeretek a műhelybe — mondta vonakodva.

Ángyi egy pillanatra meghökkentnek tűnt. — Hát akkor… akkor kapni fogsz egy tömör ezüstből készült üllőt.

— Nem lenne az jó, mami. Túl puha lenne — válaszolta Jászón.

— Ha én hozok neked egy tömör ezüstből készült üllőt, akkor lesz neked egy tömör ezüstből készült üllőd, fiam, akár tetszik, akár nem!

Jászón lehorgasztotta busa fejét. — Igen, mami — rebegte.

— Gondoskodj róla, hogy valaki jöjjék és rendszeresen, minden nap kiszellőztesse a házat — utasította Ángyi. — Azt akarom, hogy minden reggel gyúljon tűz azon a tűzhelyen.

— Igen, mami.

— És mindenki a hátsó ajtón közlekedjék, hallod? Átkot mondtam az elülső tornácra. Hol tartanak azok a lányok a poggyászommal? — Elsietett; kis, szürke bantam korholva egy csapat tyúkot.

Magrat mindezt érdeklődve hallgatta. Saját előkészülete egy nagy zsákból állt, benne több váltás ruha, hogy alkalmazkodhasson bármiféle időjáráshoz, amiben a külrészek esetleg szenvedhetnek, valamint egy jóval kisebből, amelybe számos hasznosnak látszó könyv került Desiderata Homor kunyhójából. Desiderata nagy jegyzetelő volt és kis könyvek tucatjait töltötte meg takaros kézírással és ilyen fejezetcímekkel, hogy „Keresztül A Nagy Nef Sivatagon Varázspálcával és Söprűvel”.