Jászón félrehajtotta a fejét. Jászón Ogg sose jutott volna el az összkorongvilági gyors felfogás verseny döntőjébe, de a saját anyját ismerte.

— Ezt mind mondta a maminknak? — tudakolta.

— Nézd, ne aggódj — felelte Magrat. — Biztos vagyok, hogy semmi baja…

Csattanás hallatszott valahonnan a fejük fölül. Néhány őszi falevél keringőzött lágyan a talaj felé.

— Átkozott fa… ki tette ide ezt az átkozott fát? — érkezett egy hang a magasból.

— Ez Néne lesz — jelentette ki Magrat.

Egyike volt Mállotviksz Néne egyébként jól fejlett egyénisége gyöngéinek, hogy sosem törte magát a dolgok kormányzásának megtanulásával. Az ellenkezett a jellemével. Azt a nézetet vallotta, hogy az ő feladata a közlekedés, a világ többi része pedig rendezze el úgy magát, hogy ő megérkezzen céljához. Ez azt jelentette, hogy időnként le kellett másznia olyan fákról, amelyekre föl se mászott. Ezt tette most is, zuhanva az utolsó néhány lábat és kihívóan várva, merészeljen bárki megjegyzést fűzni érkezéséhez.

— Hát, akkor most mind itt vagyunk — jegyezte meg vidoran Magrat.

Nem jött be. Mállotviksz Néne szeme rögvest valahová Magrat térde környékére szegeződött.

— És mégis mit képzelsz, mit viselsz? — érdeklődött.

— Á. Ümm. Gondoltam… úgy értem, elég hideg van odafönt… a szél meg minden miatt — kezdte Magrat. Előre rettegett ettől és utálta magát, amiért ilyen gyönge. Elvégre, igazán praktikus. Egyik éjjel támadt ez az ötlete. Minden mástól eltekintve is, csaknem lehetetlen megcsinálni Mr. Lobsang Himpeller kozmikus harmónia- és halálhozó rúgásait, amikor a lábad folyton belegabalyodik a szoknyádba.

— Nadrág?

— Nem pontosan azonos a közönséges…

— És férfiak szeme láttára! — háborgott Néne. — Szerintem ez szégyenletes!