— Különben is — vetette föl Ángyi -, a boszorkányok elvileg szeretik a macskákat.

— Nem, az olyan macskákat, mint ő, azokat nem.

— Csak annyi az egész, hogy te nem vagy macskabarát, Eszme — jelentette ki Ángyi, szorosan magához ölelve Csövest.

Jászón Ogg félrevonta Magratot.

— Jankónk olvasott nekem a kalendáriumból, amibe van az a rengeteg félelmetes vadállat a külországokba — suttogta. — Nagy, szőrős izék, amik ráugranak az utazókra, aszonta. Elborzadok attól a gondolattól, mi fog történni, ha ráugranak a maminkra és Nénére.

Magrat fölnézett a férfi nagy, vörös képébe.

— Tesz róla, ugye, hogy semmi baj se érje őket — kérte Jászón.

— Ne aggódj! — felelte a boszorkány, remélve, hogy Jászónnak tényleg semmi oka rá. — Megteszek minden tőlem telhetőt.

Jászón bólogatott. — Csak mer aszonta a kalendárium, hogy némelyik már amúgy is majdnem kipusztult — mondta.

A nap már magasan járt, amikor a három boszorkány fölkacskaringózott az egekbe. Egy ideig föltartotta őket Mállotviksz Néne söprűjének nehezen kezelhetősége, amelynek elindítása mindig jó hosszas föl-le galoppozást igényelt. Úgy tűnt, a söprű addig nem fogja föl teendőjét, amíg nem lódul őrületes futósebességgel a levegőbe. A törpemérnökök mindenhol megvallották, hogy teljesen értetlenül állnak ezzel szemben. Már vagy tucatszor kicserélték a nyelet is, a cirkot is.

Mikor végül fölemelkedett, éljenzések kórusa üdvözölte.

Lancre pöttöm királysága valamicskével nagyobb, mint egy, a Kostető-hegység oldalába hasított széles kiszögellés. Mögötte késéles bércek és sötét, zegzugos völgyek kúsznak föl a központi hegylánc masszív gerincére.