Előtte a terep átmenet nélkül bukik le a Sto-síkságig, az erdőségek kék ködfátyláig, a széles kiterjedésű óceánig, és, valahol az egész közepén, a barna maszatig, ami Ankh-Morpork néven ismert általánosan.

Egy mezei pacsirta trillázott, vagy legalábbis elkezdte. Ugyanis Mállotviksz Néne kalapjának emelkedő csúcsa pont alatta teljesen kizökkentette a ritmusból.

— Nem vagyok hajlandó magasabbra emelkedni — közölte Néne.

— Ha elég magasra szállunk, esetleg megláthatjuk, hová megyünk — unszolta Magrat.

— Azt mondtad, megnézted Desiderata térképeit — reklamált Néne.

— Viszont innen föntről másként néz ki — jelentette ki Magrat. — Sokkal… zavarba ejtőbb. De azt hiszem, hogy mi… arra kell menjünk.

— Biztos vagy benne?

Ami a legrosszabb kérdés volt, amit egy boszorkánynak föl lehet tenni. Különösen, ha a kérdés föltevője nem más, mint Mállotviksz Néne.

— Tökéletesen — válaszolta Magrat.

Ogg Ángyi fölnézett a magas hegycsúcsokra.

— Arrafelé rengeteg óriási hegy van — tamáskodott.

Hóval pettyezett szintről hóval pettyezett szintre emelkedtek, jégkristályok végtelen szalagja húzódott magasan a fejük fölött. Senki sem síel a magas Kostetőn, legalábbis nem többet néhány lábnál és egy tovatűnő sikolynál. Senki sem szaladt oda hozzájuk dirndliben és énekelve. Ezek nem szelíd hegyek voltak. Ezek olyanfajta hegyek voltak, ahol nyári szabadságuk töltik a telek.

— Vannak köztük hágók meg izék — szólalt meg tétován Magrat.

— Naná, hogy vannak — felelte Ángyi.

Ekképpen használhatsz két tükröt, ha tudod a módját:

Fölállítod őket úgy, hogy egymást tükrözzék. Mert ha a tükörképek ellophatnak belőled valamicskét, akkor a képmások képmásai megnövelhetnek, visszatáplálva téged önmagadba, erőt adva neked…

És a képed örökkön-örökké folytatódik, a visszatükröződések visszatükröződéseinek visszatükröződéseiben, és minden tükörkép ugyanaz, végig a fénygörbe körül.