FÖLTÉTELEZEM, NEM IS OLYAN SZÍVET TÉPŐ FÁJDALOM. LÁTHATJÁK, HOGYAN BOLDOGULNAK UTÓDAIK. ELNÉZÉST? VALAMI BAJ VAN?

Ám Verenc eltűnt a falba.

UGYAN, NE IS TÖRŐDJ VELEM, szólt durcásan a Halál. Azzal a tekintettel nézett körbe, ami átlát időn és téren és emberi lelkeken, s észrevett egy földcsuszamlást a távoli Klaccsban, egy hurrikánt Howondaföldön, egy járványt Hergenben.

MINDIG CSAK A GÜRC, motyogta, s sarkantyúba kapta lovát föl, az egekbe.

Verenc átrohant saját kastélyának falain. Lába alig érintette a földet — igazából a padló egyenetlensége azt jelentette, hogy néha egyáltalán nem is érintette a földet.

Királyként megszokta, hogy úgy bánik a szolgákkal, mintha ott se lennének, s kísértetként átszaladni rajtuk majdnem ugyanaz volt. Az volt az egyetlen különbség, hogy nem álltak félre.

Verenc odaért a gyerekszobához, megpillantotta a betört ajtót, a földre hullott lepedőket…

Meghallotta a patkódobogást. Elérte az ablakot, meglátta saját lovát hintóba fogva lóhalálában kivágtatni a nyitott kapun. Néhány másodperccel később három lovas követte. A patkódobogás hangja még egy pillanatig visszhangzott a macskaköveken, majd elhalt.

A király ököllel ütötte a párkányt. Ökle több hüvelyknyire belemerült a kőbe.

Aztán kivetődött a levegőbe, méltóságán alulinak tartva a mélység észlelését, s félig repült, félig rohant, át az udvaron, be az istállóba.

Csupán húsz másodpercébe került megtanulni, hogy a rengeteg dolog közé, amit egy kísértet nem tud csinálni, be kell sorolja a lóra pattanást is. Sikeresen fölmászott a nyeregbe, vagy legalábbis szétvetett lábakkal ült pont fölötte a levegőben, de amikor a ló végül megbokrosodva kitört, a füle mögött zajló rejtélyes dolgoktól minden képzeletet felülmúlóan megriadva, Verenc ott maradt lovaglóülésben öt lábnyi friss levegőn.

Megpróbált futni és eljutott egész úgy a kapuig, mielőtt a levegő kátrányállagúra sűrűsödött.