— Nem tudsz — szólt mögötte egy szomorú, öreg hang. — Ott kell maradnod, ahol meggyilkoltak. Ezt jelenti a kísértés. Nekem elhiheted. Én csak tudom.

Mállotviksz Néne megmerevedett a második sütivel félúton szája felé.

— Valami jön — mondta.

— Bal hüvelyked bizsergéséből tudod? — firtatta Magrat nagy komolyan. Magrat rengeteget tanult a boszorkaságról könyvekből.

— A fülem bizsergéséből — közölte Néne. Szemöldökét fölvonva Ogg Ángyihoz fordult. A jó öreg Pityergi Komámasszony a maga módján kitűnő boszorkány volt, de túlságosan képzelődő. Túl sok virág, meg romantikus képzelgés, meg ilyesmik.

Néha-néha egy villám lobbanása megmutatta az egészen az erdőig terjedő fényért, de az eső a meleg nyári talajon ködkísértetekkel töltötte meg a levegőt.

— Patkódobogás? — kérdezte Ogg Ángyi. — Senki se jön föl ide ilyenkor éjszaka.

Magrat félénken körbelesett. A hangafüves pusztán itt-ott óriási menhirek álltak, eredetük az idők homályába veszett, s azt beszélték róluk, hogy megvan a maguk mozgalmas magánélete. Megborzongott.

— Mi van itt, amitől félni kéne? — nyögte ki sikerrel.

— Mink — felelte Mállotviksz Néne önelégülten.

A patkódobogás közelgett, s lelassult. S aztán a hintó ott zötyögött a rekettyebokrok között, a lovakat hámjuk tartotta állva. A hajtó leugrott, odarohant a batár ajtajához, kihúzott bentről egy nagy batyut, s a trió felé iramlott vele.

Már megtette a fél utat a nedves tőzegen keresztül, amikor megtorpant s rettegő tekintettel bámult Mállotviksz Nénére.

— Minden rendben — suttogta a boszorkány, s a suttogás olyan tisztán hallatszott a viharban, mint a harangszó.

Néhányat előrelépett, s egy alkalmas módon épp akkor lobbanó villám lehetővé tette számára, hogy egyenesen a férfi szemébe nézzen. Aminek az a jellegzetes fókusza volt, ami elárulta azoknak, akik Beavatottak, hogy a férfi nem néz többé semmire ezen a világon.