— Akkor jó.

DE LEHET, HOGY ÚGY FOG TŰNNI.

— Valójában meddig fog tartani?

FÖLTÉTELEZEM, MÍG BE NEM TELJESÍTED A VÉGZETED.

— És honnan fogom tudni, hogy mi a végzetem? — tudakolta kétségbeesve a király.

EBBEN NEM TUDOK SEGÍTENI. SAJNÁLOM.

— Nos, hogy tudnám kitalálni?

TUDOMÁSOM SZERINT EZEK A DOLGOK ÁLTALÁBAN NYILVÁNVALÓVÁ VÁLNAK, közölte a Halál, s föllendítette magát a nyeregbe.

— És addig kísértenem kell ezen a helyen — Verenc király körbenézett a huzatos oromzaton. — Teljesen egyedül, fölteszem. Képes lesz bárki is látni engem?

Ó, AZ OKKULTRA HAJLAMOSAK. KÖZELI ROKONOK. ÉS PERSZE A MACSKÁK.

— Gyűlölöm a macskákat.

A Halál arca, ha ez egyáltalán lehetséges, még merevebb lett. Szemgödrében a kék izzás vörösen villant egy pillanatra.

ÉRTEM, kongta. A hangvétel azt sugallta, hogy a sima meghalás túl jó a macskagyűlölőknek. ÚGY KÉPZELEM, A NAGY TERMETŰ KUTYÁKAT SZERETED.

— Ami azt illeti, igen — A király morózusan bámulta a hajnalt. A kutyái. Tényleg hiányozni fognak a kutyái. És a mai milyen remek napnak látszik vadászatra.

Eltűnődött, hogy a kísértetek vadásznak-e. Úgy képzelte, szinte biztosan nem. Nem is esznek, vagy isznak, ami azt illeti, és ez igazán lehangoló. Szerette a nagy, zajos banketteket és életében számtalan korsó jó sört öntött a gallérja alá

Elkeseredetten belerúgott egy kőbe, s komoran észlelte, hogy a lába egyenesen átsuhan rajta. Nincs vadászás, ivás, tivornyázás, se dáridó, se solymászás… Földerengett benne, hogy a testi élvezetek ugyancsak gyérek test nélkül. Hirtelen semmi értelme se lett élni. A tény, hogy már nem tette, egyáltalán nem vidította föl.

NÉMELYEK SZERETNEK KÍSÉRTETEK LENNI, vigasztalta a Halál.

— Hmm? — morogta csüggedten Verenc.