Egy utolsó rángatózó mozdulattal Néne karjába lökte a batyut, és előrezuhant, egy íjpuskából kilőtt nyílvessző tollai álltak ki hátából.

Három alak érkezett a tűzfénybe. Néne fölnézett egy másik szempárba, ami olyan jeges volt, mint a Pokol lejtői.

Tulajdonosuk félredobta az íjpuskát. Egy pillanatra megcsillant láncinge az átázott köpönyeg alatt, mikor előhúzta a kardját.

Nem suhogtatta meg. A szempár, ami Néne arcára szegeződve maradt, nem olyasvalakinek a szempárja volt, aki suhogtatással bíbelődik. Olyasvalakinek szempárja volt, aki pontosan tudja, mire valók a kardok. Kinyújtotta a kezét.

— Ide fogod adni nekem — jelentette ki.

Néne félrerántotta a pokróc egyik redőjét, s lenézett egy apró, alvásba burkolózott arcra karjában.

Fölnézett.

— Nem — válaszolta elvi alapokon.

A katona róla Magratra és Ogg Ángyira pillantott, akik olyan mozdulatlanok voltak, mint a menhirek a fenyéren.

— Boszorkányok vagytok? — tudakolta.

Néne bólintott. Villám csapott le az égből és egy bokor úgy ötven ölnyire tűzbe borult. A két katona a férfi mögött motyogott valamit, de ő mosolygott s fölemelte páncélos kezét.

— Elhárítja a boszorkányok bőre az acélt? — kérdezte.

— Tudomásom szerint nem — felelte Néne kiegyensúlyozottan. — Esetleg tehetsz vele egy próbát.

Az egyik katona előrelépett, s óvatosan megérintette a férfi karját.

— Uram, tisztesség ne essék szólván, uram, ez nem jó ötlet…

— Maradj csöndben.

— De rettentő balszerencsét…

— Meg kell kérjelek még egyszer?

— Uram — mondta a katona. Tekintete Nénéébe ütközött egy pillanatra, s reményvesztett rettegést tükrözött.

A vezér rávigyorgott Nénére, akinek egyetlen izma se moccant.

— A parasztmágiád bolondoknak való, éj anyja. Lesújthatok rád, ott, ahol állsz.