— Akkor sújts, fickó — szólította föl Néne, elnézve a férfi válla fölött. — Ha azt súgja a szíved, sújts olyan keményen, ahogy csak mersz.

A kapitány fölemelte kardját. Újra villám cikázott, s néhány öllel arrébb kettéhasított egy sziklát, megtöltve a levegőt füsttel s égett szilícium bűzével.

— Mellé — nyugtázta a vezér elégedetten, s Néne látta, hogy izmai megfeszülnek, ahogy készült lecsapni a karddal.

Szerfelett megdöbbent kifejezés suhant át arcán. Oldalra fordította fejét, és kinyitotta száját, mintha megpróbálna kibékülni egy új ötlettel. Kardja kiesett kezéből, s heggyel lefelé beleszúródott a tőzegbe. Aztán sóhajtott és összecsuklott, nagyon puhán, halomba roskadva Néne lábánál.

A boszorkány kissé megbökte lábujjával.

— Talán nem voltál tudatában annak, hogy mit céloztam meg — suttogta. — Éj anyja, még mit nem!

A katona, aki előzőleg megkísérelte visszatartani a vezért, elborzadva bámult a véres tőrre kezében, s elhátrált.

— N-n-nem hagyhattam. Nem lett volna szabad neki. Ez… ez nem helyes — dadogta.

— Erről a vidékről való vagy, fiatalember? — érdeklődött Néne.

A katona térdre rogyott.

— Veszett Csikaszból, naccsága — válaszolta. Visszanézett az elesett kapitányra. — Ezért meg fognak ölni! — jajgatta.

— De azt tetted, amiről azt gondoltad, helyes — mutatta ki Néne.

— Nem ezért álltam katonának. Nem azért, hogy nekifogjak embereket ölni.

— Nagyon helyes. Én a helyedben elszegődnék matróznak — jelentette ki Néne elgondolkozva. — Igen, egy tengerészeti karrier. Amint lehet, elkezdeném. Valójában most rögtön. Menekülj el, ember. Menekülj a tengerhez, ahol nem maradnak nyomok. Hosszú, boldog életed lesz, ígérem — Egy pillanatig elmerengett, aztán hozzátette. — Legalábbis valószínűleg hosszabb, mint amilyen akkor lenne, ha itt maradnál.

A katona kihúzta magát, hálából, rettegésből és csodálatból vegyített pillantással ajándékozta meg a boszorkányt, s eliramlott a ködbe.