— És most esetleg valaki elmondhatná nekünk, hogy mi ez az egész? — szólt Néne a harmadik férfi felé fordulva.

Ahol korábban a harmadik férfi volt.

Patkók távolodó dobolása hallatszott a tőzegen, aztán csönd.

Ogg Ángyi előrebicegett.

— El tudnám fogni — jegyezte meg. — Mi a véleményed?

Néne fejét rázta. Leült egy sziklára s ránézett a karjában tartott gyermekre. Fiúcska volt, nem több, mint kétéves, és egészen csupasz a takaró alatt. Tétován ringatta, s a semmibe bámult.

Ogg Ángyi megvizsgálta a két tetemet, annak a modorában, aki számára a kiterítés nem tartogat félelmet.

— Talán banditák voltak — szólt Magrat remegő hangon.

Ángyi fejét rázta.

— Fura dolog — mondta. — Mindketten ugyanazt a címert viselik. Két medve fekete-arany pajzson. Tudja valaki, hogy mit jelent?

— Verenc király címere — felelte Magrat.

— Az ki? — kérdezte Mállotviksz Néne.

— Ő uralja ezt az országot — világosította föl Magrat.

— Ó! Az a király! — legyintett Néne, mintha a dolog nem érdemelt volna figyelmet.

— Egymással harcoló katonák. Ennek semmi értelme — hökkent meg Ogg Ángyi. — Magrat, vess egy pillantást a hintóba.

A legfiatalabb boszorkány körbeturkált a kocsibelsőben, s egy zsákkal tért vissza. Kiborította, s valami a tőzegre huppant.

Mostanra a vihar átmorajlott a hegy túloldalára, és a vizes hold híg fényzabkását vetett a nedves fenyérre. Ami megcsillant azon, ami, kétségkívül, egy szerfelett fontos korona volt.

— Egy korona — mutatta ki Magrat. — Vannak rajta olyan szúrós izék is.

— Nahát! — jegyezte meg Néne.

A gyermek bugyborékolt álmában. Mállotviksz Néne ki nem állhatta a jövőbe nézést, de most érezte, hogy a jövendő egyenesen ránéz.

És a boszorkánynak egyáltalán nem tetszett a kinézete.