Verenc király a múltra pillantott, és többé-kevésbé ugyanerre a nézetre jutott.

— Te látsz engem? — kérdezte.

— Ó, hogyne. Egész tisztán, de tényleg — válaszolta az újonnanjött.

Verenc szemöldöke összeráncolódott. Kísértetnek lenni jóval több szellemi erőfeszítést igényelt, mint elevennek lenni: negyven évig ragyogóan elboldogult anélkül, hogy napjában egy-kettőnél több alkalommal el kellett volna gondolkodjék, most meg állandóan muszáj.

— Á — mondta. — Te is kísértet vagy.

— Jól kiszúrtad.

— A fej volt az a hónod alatt — magyarázta Verenc elégedetten önmagával. — Az vezetett nyomra.

— Zavar téged? Visszatehetem a helyére, ha zavar téged — jelentette ki segítőkészen az öreg kísértet. Szabad kezét odanyújtotta. — Örvendek a szerencsének. Serbili vagyok, Lancre királya.

— Verenc. Úgyszintén — Lenézett az öreg király arcába s hozzátette. — Nem emlékszem, hogy láttam volna a képmásod a Hosszú Galérián…

— Ó, az mind az én időm után történt — legyintett Serbili elutasítólag.

— Akkor hát mióta vagy itt?

Serbili lenyúlt és megvakarta az orrát.

— Úgy ezer éve — közölte büszkeségtől csengő hangon. — Élve és kísértve.

— Ezer éve!

— Valójában én építtettem ezt a kastélyt. Épp csinosan kifestettem, amikor az unokaöcsém levágta a fejem, míg aludtam. El sem tudom mondani neked, mennyire fölbosszantott a dolog.

— De… ezer év… — ismételte meg Verenc elgyöngülve.

Serbili karon fogta.

— Nem olyan rossz — tett bizalmas vallomást, miközben az ellenállásra képtelen királyt keresztülvezette az udvaron. — Sok szempontból jobb, mint elevennek lenni.

— Azok akkor átkozottul fura szempontok! — csattant föl Verenc. — Én szerettem életben lenni!

Serbili biztatóan vigyorgott.

— Hamarosan hozzá fogsz szokni — mondta.

— Nem akarok hozzászokni!