— Erős morfogenetikus erőtered van — mutatta ki Serbili. — Értek hozzá. Keresni szoktam az ilyesmit. Igen. Nagyon erős, azt kell mondjam.

— Az mi?

— Tudod, én sose tudtam magam jól kifejezni szavakkal — magyarázta Serbili. — Mindig könnyebbnek találtam fejbe csapni az embereket valamivel. De úgy gondolom, hogy a lényeg az, hogy mennyire voltál életteli. Úgy értem, amikor éltél. Valami, amit — röviden elhallgatott — állati vitalitásnak neveznek. Igen, az lesz az. Állati vitalitás. Azt mondhatni, minél többed volt belőle, annál inkább önmagad maradsz, ha kísértet leszel. Úgy vélem, te száz százalékosan eleven voltál, amikor életben voltál.

Verencnek akarata ellenére hízelgett a dolog.

— Megpróbáltam jó kondícióban maradni — mondta.

Átsétáltak a falon a Nagy Csarnokba, ami most üresen állt. A kecskelábú asztalok látványa automatikus reakciót váltott ki a királyból.

— Hogyan kerítünk magunknak reggelit? — firtatta.

Serbili feje meglepődve nézett föl.

— Sehogy — felelte. — Mi kísértetek vagyunk.

— De én éhes vagyok!

— Nem vagy éhes. Tudod, ezt csak képzeled.

Csörömpölés hallatszott a konyhából. A szakácsok már fönn voltak, és, egyéb utasítás hiányában, a kastély szokásos reggeli menüjét készítették elő. Ismerős illatok lebegtek elő a konyhához vezető sötét boltív alól.

Verenc szippantott.

— Kolbász — szólt álmodozón. — Szalonna. Tojás. Füstölt hal — Serbilire bámult — Véres hurka.

— Valójában nincs is gyomrod — mutatta ki az öreg kísértet. — Ez az egész csak a fejedben van. Csak a szokás hatalma. Csak azt gondolod, hogy éhes vagy.

— Azt gondolom, hogy éhen halok.

— Igen, de igazából semmit sem tudsz megérinteni, tudod — magyarázta gyöngéden Serbili. — Egyáltalán semmit se.

Verenc leeresztette magát egy padra, puhán, hogy ne libegjen át rajta, és kezébe temette arcát. Hallotta már korábban, hogy a halál szörnyű lehet. Csak nem fogta föl, mennyire.