Bosszút akart állni. Ki akart jutni ebből a váratlanul borzalmas kastélyból, hogy megtalálja a fiát. És még inkább elborzasztotta, hogy azon kapta magát, hogy amit igazán akar, de most rögtön, az egy tányér vese.

Nedves hajnal öntötte el a tájat, megmászta a Lancre Kastély oromzatát, elfoglalta az erődítményt, s végül áttört a napozószoba szárnyas ablakán.

Felmet herceg komoran bámult ki a csöpögő erdőre. Olyan rengeteg volt belőle! Nem arról van szó, döntötte el, hogy bármi kifogása lenne a fák, mint olyan, ellen, csak az, hogy ilyen rengeteg fa látványa rettenetesen leverő. Állandóan rátört a vágy, hogy megszámolja őket.

— Valóban, szerelmem — mondta.

A herceg azokat, akik megismerkedtek vele, valamiféle gyíkra emlékeztette, lehetséges, hogy arra a fajtára, amelyik vulkanikus szigeteken él, naponta egyszer mozdul meg, van egy elcsökevényesedett harmadik szeme, és havonként ismétlődő eseményként pislog. Ő magát civilizált embernek tartotta, akihez jobban illik egy tisztességesen megszervezett időjárás száraz levegője és ragyogó napsütése.

Másrészt, tűnődött, nem kizárt, hogy fának lenni jó. A fáknak nincs füle, ebben eléggé biztos volt. És láthatólag elboldogulnak a házasság áldott állapota nélkül. Egy hím tölgyfa — ennek muszáj lesz utánanéznie — egy hím tölgyfa csak belehullatja virágporát a szellőbe, és az egész vacakolás a makkokkal, hacsak nem gubacsok azok, nem, szinte bizonyos volt benne, hogy makkok, valahol másutt történik…

— Igen, drágaságom — mondta.

Igen, a fák jól megoldották az egészet. Felmet herceg rámeredt az erdő tetejére. Önző disznók.

— Határozottan, egyetlenem — mondta.

— Mi? — kérdezte a hercegné.

A herceg tétovázott, kétségbeesetten megpróbálva visszajátszani a monológ utolsó öt percét. Volt valami arról, hogy ő csak félig férfi és… szándékosan pipogya? Szándékában pipogya? És biztos volt benne, hogy volt valami panaszkodás a kastély hidegségére. Igen, valószínűleg az lesz az. Nos, ez egyszer azok a rohadt fák is végezhetnek némi munkát.