— Ó, az könnyű — szólt Magrat. — Úgy értem, az ember csak eldugja egy szikla vagy valami alá. Tényleg könnyű. Sokkal könnyebb, mint a csecsemő.

— Hát nem — felelte Néne. — Az oka pedig az, hogy az ország teli csecsemőkkel és mind ugyanúgy néznek ki, de nem hinném, hogy koronából sok lenne. Különben is, ezeknek megvan a szokása, hogy rájuk találnak. Valahogy segítségért kiáltanak az emberi tudathoz. Jól jegyezd meg, ha bedugnád itt egy szikla alá, egy héten belül véletlenül fölfedeztetné magát.

— Ez biza igaz — bólogatott komolyan Ogg Ángyi. — Hányszor hajítottál egy varázsgyűrűt az óceán legmélységesebb fenekére, hogy aztán, amikor hazamentél, hogy egyél egy falat rombuszhalat uzsonnára, ott találd?

Csöndben fontolgatták.

— Egyszer se — válaszolta ingerülten Néne. — És te se. Különben is, lehet, hogy a fiú majd vissza akarja kapni. Amennyiben jogosan az övé, na persze. A királyok nagy becsben tartják a koronákat. Igazán, Gytha, néha olyanokat mondasz…

— Fölteszem a teát, jó? — vágott közbe Magrat vidáman, s eltűnt a mosogatókonyhába.

A két idősödő boszorkány udvarias és szúrós csöndben ült az asztal két oldalán. Végül Ogg Ángyi megszólalt:

— Takarosan rendbe hozta, nem? Virágok meg minden. Mik azok az izék a falon?

— Pecsétek — fanyalgott Néne. — Vagy valami olyasmi.

— Ki hitte volna — mondta udvariasan Ogg Ángyi. — Meg azok a köntösök, meg varázspálcák, meg dolgok is, mind!

— Modern — húzta az orrát Néne. — Jánykoromban volt egy darab viaszunk, meg két tűnk, és meg kellett elégedjünk velük. Azokban az időkben a két kezünkkel kellett megcsinálni a saját varázslataink.

— Nos, hát azóta jó sok pisi folyt le a Lancrén — mutatta ki Ogg Ángyi bölcsen. Vigasztalóan megütögette a kisgyereket.

Mállotviksz Néne fintorgott. Ogg Ángyi háromszor ment férjhez, s szerte a királyságban egy egész törzset uralt gyerekekből és unokákból. Valójában nem volt kifejezetten tilos a boszorkáknak megházasodni. Ezt elismerte Néne, noha vonakodva. Rendkívül vonakodva. Újra rosszallóan megszívta orrát, ami hibának bizonyult.