— Mi ez a bűz? — csattant föl.

— Á — mondta Ogg Ángyi, gondosan eredeti pozíciójába helyezve a gyereket. — Azt hiszem, most elmegyek megnézni, hogy van-e Magratnak egy tiszta rongya, jó?

S most Néne egyedül maradt. Zavarban volt, ahogy az ember mindig zavarba jön, amikor egyedül marad valaki más szobájában, s küzd a késztetéssel, hogy fölkeljen és közelebbről szemügyre vegye a könyveket a kredenc fölötti polcon, vagy megvizsgálja, hogy poros-e a kandallópárkány. Újra meg újra megforgatta kezében a koronát. S megint azt a benyomást keltette benne, hogy nagyobb és nehezebb, mint valójában.

Észrevette a tükröt a kandallópárkány fölött, és lenézett a koronára. Csábító volt. Gyakorlatilag esengett azért, hogy fölpróbálja, jó-e a méret. Nos, miért ne? Megbizonyosodott, hogy a többiek nincsenek a közelben, s aztán egyetlen mozdulattal lekapta a kalapját s fejére tette a koronát.

Úgy tűnt, ráillik. Néne büszkén kihúzta magát, s parancsolóan intett a tűzhely általános irányába.

— Jó lesz, ha engedelmeskedsz! — mondta. Dölyfösen odabiccentett a falióra-nagyapónak. — Csapd le a fejét, hej! — kommandírozta. Komoran mosolygott.

S megfagyott, amikor meghallotta a sikolyokat, s a lovak viharzását, s a nyílvesszők halálos suttogását, és az eleven húsba csapódó lándzsák nedves, hars hangját. Roham roham után visszhangzott a koponyáján át. Kard akadt pajzsba, vagy kardba, vagy csontba — könyörtelenül. Évek áramlottak át tudatán egy másodperc leforgása alatt. Voltak idők, mikor a holtak közt feküdt, vagy egy faágról lógott, de mindig akadt egy kéz, hogy fölemelje újra, s ráhelyezze egy bársony vánkosra…