Néne nagyon óvatosan leemelte a fejéről — komoly erőfeszítés volt, mert ez nem tetszett a koronának —, s letette az asztalra.

— Szóval szerinted ez teszi a királyt, mi? — susogta halkan. — Kíváncsi vagyok, miért akarják olyan sokan ezt a hivatalt?

— Kérsz cukrot? — kérdezte Magrat a háta mögött.

— Az az ember, aki király lesz, született bolond — állította Néne.

— Tessék?

Néne megfordult.

— Nem vettem észre, hogy bejöttél — jegyezte meg. — Mit is mondtál?

— Kérsz cukrot a teádba?

— Három kanállal — vágta rá Néne. Mállotviksz Néne életének kevés bánata közé tartozott, hogy minden erőfeszítése ellenére, pályája csúcsára rózsás almához hasonló arcbőrrel és összes fogával együtt érkezett el. Semennyi ráolvasás sem tudott rábeszélni akár egyetlen bibircsókot, hogy gyökeret verjen csinos, bár kissé lószerű vonásain, és a cukor hihetetlen mennyiségben történő fogyasztása csak arra volt jó, hogy határtalan energiával lássa el. Egy varázsló, akivel megtanácskozta a dolgot, elmagyarázta, hogy ez metabolizmusa következtében van így, ami legalább annyit lehetővé tett, hogy Ogg Ángyinál kissé különbnek érezze magát, aki, gyanúja szerint, még csak nem is látott olyat soha.

Magrat kötelességtudóan kiásott három púpos kanállal. Olyan jó lenne, gondolta vágyódva, ha hébe-hóba valaki azt mondaná „köszönöm”.

Hirtelen ráébredt, hogy a korona őt bámulja.

— Érzed, igaz? — tudakolta Néne. — Megmondtam, nem? A koronák segítségért kiáltanak!

— Rettenetes.

— Dehogy, dehogy. Csak az, ami. Nem tehet róla.

— De ez varázslat!

— Csak az, ami — ismételte meg Néne.

— Rá akar venni, hogy próbáljam föl — mondta Magrat, keze félúton a levegőben.

— Igen, azt szokta.

— De én erős leszek — szögezte le Magrat.

— Azt meghiszem! — értett egyet Néne, váratlanul furán kifejezéstelen arckifejezéssel. — Mit csinál Gytha?