— Megfürdeti a babát a mosogatóban — válaszolta Magrat kissé bizonytalanul. — Hogyan tudnánk elrejteni egy ilyesmit? Mi történne, ha elásnánk tényleg nagyon mélyre valahol?

— Egy borz előkaparná — felelte fáradtan Néne. — Vagy valaki nekiállna aranyat vagy mit ásni. Vagy egy fa körétekerné a gyökereit, s aztán kitépné egy vihar és fölszedné valaki és föltenné…

— Hacsak nem lenne olyan erős akaratú, mint mi — mutatta ki Magrat.

— Kivéve akkor, igen — vizsgálgatta Néne a körmeit. — Bár a koronákkal az van, hogy nem a föltevésük a gond, hanem a levételük.

Magrat fölemelte a koronát, és megforgatta kezében.

— És még csak nem is néz ki különösebben úgy, mintha korona lenne — említette meg.

— Láttál egy csomót, úgy vélném — gúnyolódott Néne. — Szakértőjük vagy, természetesen.

— Láttam egy párat. Sokkal több drágakő volt rajtuk és a közepükbe meg szövetdarabkák — felelte dacosan Magrat. — Ez csak egy kis, vékony vacak…

— Magrat Beléndek!

— Tényleg láttam. Amikor Pityergi Komámasszony…

— …nyugodjékbékében…

— …nyugodjékbékében, tanított, el szokott vinni engem át Girheshátra, vagy bárhová Lancréban, ahol a vándorszínészek épp fölléptek. Rajongott a teátrumért. Nekik több koronájuk volt, mint amennyit meg tudnál bottal fenyegetni, bár, jól figyelj — röviden elhallgatott —, Komámasszony azt mondta, hogy azok valójában csak pléhből meg papírból meg izéből vannak. És a drágakövek üvegből. De azok sokkal valódibbnak látszottak, mint ez. Nem gondolod, hogy ez fura?

Mállotviksz Néne, aki soha nem vallotta be tudatlanságát bármiről, nem tétovázott.

— Ó, igen — mondta. — Akkor hát egyike azoknak a dolgoknak, mi?

— Pityergi Komámasszony azt mondta, hogy a teátrum tükröt tart az életnek — mesélte Magrat. — Azt mondta, őt ez mindig fölvidítja.

— Nem csodálom — felelte Néne vaktában. — Legalábbis, ha tisztességesen játsszák. Rendes népek, ugye, ezek a teátrumjátszók?