— Azt hiszem.

— És vándorolnak szerte az országban, azt mondod? — gondolkozott el Néne a mosogatókonyha ajtaja felé tekintve.

— Mindenütt. Azt hallottam, most is van egy vándortársulat Lancréban. Nem mentem el, mert tudod… — Magrat lenézett. — Az nem helyes, ha egy nő egymaga elmegy ilyen helyekre.

Néne bólintott. Teljes mértékben helyeselte az ilyes nézeteket egész addig, míg föl nem merült a leghalványabb gyanúja, hogy ezek rá is vonatkozhatnának.

Ujjai Magrat asztalterítőjén doboltak.

— Rendben — szólalt meg végül. — És miért ne? Menj, szólj Gythának, hogy jól bugyolálja be a gyereket. Rég volt, mikor utoljára hallottam tisztességesen teátrumot játszani.

Magrat el volt bűvölve, mint mindig. A színház nem volt több néhány festett zsákvászondarabnál meg hordókra fektetett palánkok alkotta színpadnál meg egy fél tucat padnál, amelyeket kipakoltak a község egyetlen terére. Ám ugyanakkor valahogy szerét ejtette, hogy A Kastéllyá, A Kastély Másik Részévé, Ugyanazon Helyszín Későbbé, A Csatattérré váljon, s most épp Egy Út A Városon Kívül volt. A délután csodás lett volna, ha nincs Mállotviksz Néne.

Több velőkig hatoló pillantás után, amit a háromszemélyes zenekarra vetett, hogy lássa, ki tudja-e ókumlálni, melyik zeneszerszám a teátrum, az öreg boszorkány végül figyelmét a színpadnak szentelte, s kezdett nyilvánvalóvá válni Magrat számára, hogy vannak bizonyos alapvető vonásai a színháznak, amiket Néne még nem igazán kapiskál.

Jelenleg épp föl-leugrándozott sámliján dühében.

— A fickó megölte őt — sziszegte. — Miért nem csinál már valaki valamit? A fickó meggyilkolta! És mindenki szeme láttára!

Magrat kétségbeesetten szorongatta kollégája karját, amikor az küzdött, hogy talpra álljon.

— Teljesen rendben van a dolog — suttogta. — Az ipse nem halott!