— Hazugnak nevezel, lányom? — csattant föl Néne. — Láttam az egészet!

— Figyelj, Néne, ez nem igazán valóságos, érted?

Mállotviksz Néne egy kissé lecsillapodott, de még mindig morgolódott a bajsza alatt. Kezdte úgy érezni, hogy a dolgok bolondot próbálnak csinálni belőle.

Fönn a színpadon egy lepedőbe burkolt férfi szellemes monológot adott elő. Néne feszülten figyelt néhány percig, s aztán oldalba bökte Magratot.

— Most meg miről karattyol? — akarta tudni.

— Azt mondja, mennyire sajnálja, hogy a másik férfi halott — válaszolta Magrat, s a téma megváltoztatása érdekében sietve hozzátette. — Jó sok a korona, ugye?

Néne nem hagyta magát eltéríteni.

— Akkor meg minek gyilkolta meg?

— Nos, ez egy csöppet bonyolult… — felelte Magrat elgyöngülten.

— Szégyen, gyalázat! — rivallta Néne. — És az a szegény hótt még mindig ott hever!

Magrat esdeklő pillantást vetett Ogg Ángyira, aki egy almát rágcsált, s egy tudományos kutató metsző tekintetével tanulmányozta a színpadot.

— Úgy vélem — mondta lassan —, úgy vélem, hogy ez az egész csak színlelés. Nézd csak, a fickó még mindig lélegzik.

A közönség többi része, akik mostanra már eldöntötték, hogy ez a kommentálás teljes mértékben a darabhoz tartozik, egy emberként bámult a tetemre. Az elpirult.

— És nézd csak meg a csizmáját is — folytatta Ángyi kritikusan. — Egy valódi király szégyellne ilyen csizmát viselni.

A tetem megpróbálta eldugni lábát egy papírmasé bokor mögé.

Néne, valami homályos módon úgy érezve, hogy kisebbfajta győzelmet arattak a valótlanságok és mesterkedések szálláscsinálói fölött, vett egy almát a zacskóból, s megújult érdeklődéssel figyelt. Magrat idegei elkezdtek kioldódni, s visszatelepedett, hogy élvezze a darabot. De, mint hamarosan kiderült, nem sokáig. Hitetlenségének készséges fölfüggesztését félbeszakította egy hang, imígyen szólva: