— Ez a rész mi?

Magrat fölsóhajtott.

— Nos — kockáztatta meg —, ő azt gondolja, hogy ő a herceg, de valójában ő a másik király lánya, férfinak öltözve.

Néne hosszas, elemző pillantásnak vetette alá a színészt.

— Márpedig ő férfi — jelentette ki. — Szalmaparókában. Elvékonyítja a hangját.

Magrat megborzongott. Tudott valamicskét a színházi szokásokról. Már előre rettegte ezt a részt. Mállotviksz Nénének határozott Nézetei voltak.

— Igen, de — világosította föl boldogtalanul —, ez Teátrum, tudod. Minden női szerepet férfiak játszanak.

— Miért?

— Nőket nem engednek színpadra — közölte Magrat alig hallható hangon, s lehunyta a szemét.

Azonban nem hallatszott kitörés a balján lévő ülés felől. Megreszkírozott egy gyors pillantást.

Néne csöndesen rágogatta ugyanazt az almadarabkát újra meg újra, szemét le nem vette a cselekményről.

— Ne csapj hűhót, Eszme — szólalt meg Ángyi, aki szintén ismerte Néne Nézeteit. — Ez egy jó rész. Úgy vélem, kezdem kapiskálni a dolgot.

Valaki megütögette Néne vállát, s egy hang azt mondta:

— Asszonyom, lenne olyan szíves levenni a kalapját?

Néne roppant lassan megfordult a sámliján, mintha rejtett motor hajtaná, s százkilowattos, gyémántkék fixírozásban részesítette a közbeszólót. A férfi ettől megfonnyadt, s visszarogyadozott sámlijára, a boszorkány arca egész végig követte, oda le.

— Nem — válaszolta Néne.

A férfi fontolóra vette a választási lehetőségeket.

— Rendben van — motyogta.

Néne visszafordult, s odabiccentett a színészeknek, akik megálltak, hogy őt figyeljék.

— Nem tudom, mit bámultok — morogta a boszorkány. — Folytassátok!

Ogg Ángyi odaadott neki egy másik zacskót.

— Vegyél egy fodormentás cukorkát — javasolta.

Újra csönd töltötte be a hevenyészett színházat, eltekintve a színészek tétova hangjától, akik állandóan Mállotviksz Néne felborzolódott alakjára pillogtak, meg a két, kérlelhetetlenül orcától orcáig köpült fodormentás cukorka szopogatásának neszétől.