Aztán Néne azt mondta olyan átható hangon, hogy az egyik színész elejtette fakardját:

— Az egyik oldalon van egy fickó, aki suttog nekik!

— Az a súgó — magyarázta Magrat. — Ő mondja meg nekik, hogy mit mondjanak.

— Maguktól nem tudják?

— Azt hiszem, elfelejtik néha — fanyalgott Magrat. — Ki tudja, mi okból.

Néne megbökte Ogg Ángyit.

— Most mi folyik? — kérdezte. — Mér' van ott fönn az összes király meg mindenki?

— Ez egy bankett, tudod — jelentette ki ellentmondást nem tűrően Ogg Ángyi. — A halott király miatt, az volt az, az a csizmás, csak ha jobban megnézed, látni fogod, hogy most úgy csinál, mintha katona lenne, és mindenki beszédeket mond, hogy milyen jó uralkodó is volt, és azon töprengenek, ki ölhette meg.

— Tényleg? — firtatta komoran Néne. Végignézett a szereplőkön, a gyilkost keresve.

Elhatározta magát.

Aztán fölállt.

Fekete vállkendője úgy lebegett körötte, akár egy bosszúálló angyal szárnyai, aki eljött, hogy megszabadítsa a világot az összes ostobaságtól meg tettetéstől meg mesterkedéstől meg ámítástól. Dühös ujjal mutatott a bűnös félre.

— Ő tette! — kiáltotta diadalmasan. — Mink mind láttuk őtet! Ő tette egy tőrrel!

A közönség elégedetten vonult ki. Igazán jó darab volt, döntötték el, bár nem túl könnyen követhető. De az roppant mókás volt, amikor az összes király elszaladt, és a feketeruhás nő fölugrott és mindenfélét kiáltozott. Már önmagában ennyi megérte a félkrajcáros belépőt.

A három boszorka egyedül ült a színpad szélén.

— Kíváncsi vagyok, hogy veszik rá azt a rengeteg királyt meg lordot, hogy idejöjjenek és ezt csinálják? — tűnődött Néne anélkül, hogy egy cseppet is zavarba jött volna. — Azt hittem volna, hogy túlságosan elfoglaltak ehhez. Uralkodással meg ilyesmikkel.