Egy hintó érkezett robogva a hepehupás erdei ösvényen, vadul rázkódott, amikor a kerekeket megdobták a fagyökerek. A hajtó verte a fogatot, ostorának kétségbeesett csattanása egész takarosan szolgált ellenpontul a feje fölötti vihar égzengéseihez.

Hátrébb — csak egy kicsivel hátrébb s egyre közeledve — három csuklyás lovas nyargalt.

Az ilyen éjszakákon történnek a gonosztettek. És persze a jótettek is. De egészében véve inkább gonosztettek.

Az ilyen éjszakákon a boszorkányok házon kívül vannak.

Nem hazán kívül. Nem szeretik a külföldi étkeket, s az ivóvízben sem lehet megbízni, és a sámánok mindig elhappolják a nyugágyakat. Viszont a telihold előnyomult a foszlányos felhőkből, és a száguldó levegő teli volt suttogással, meg teljesen félreérthetetlen célzással a mágiára.

Az erdő fölötti tisztásukon a boszorkák imígyen társalgának:

— Pótmamáskodom kedden — mondta az, amelyiknek nem volt kalapja, de fehér fürtök olyan sűrű zsúpfedele fedte, hogy úgy nézett ki, mintha sisakot viselne. — Jászónunk legifjabbik csemetéjére fogok vigyázni. De a pénteket össze tudom hozni. Siess már azzal a teával, kedves. Teljesen kiszáradtam!

A trió legfiatalabb tagja sóhajtott, s a katlanból némi forró vizet mert a teáskannába.

A harmadik boszorkány barátságosan megveregette a kezét.

— Egész jól csináltad — mondta. — Még egy kicsit gyakorolnod kell a rikácsolást. Nem igaz, Ogg Ángyi?

— Nagyon tetszetős rikácsolás, azt gondoltam — felelte sietve Ogg Ángyi. — S látom azt is, hogy Pityergi Komámasszony, nyugodjékbékében, sokat segített neked a kancsításban.

— Kiváló kancsítás — ismerte el Mállotviksz Néne.

A kezdő boszorkában, akit egyébként Magrat Beléndeknek hívtak, számottevően fölengedett a feszültség. Félelemmel vegyes csodálattal tekintett Mállotviksz Nénére. Közismert volt keresztül-kasul a Kostetőn, hogy Mss. Mállotviksz szinte semmit nem tart elég jónak. Ha azt mondta, kiváló a kancsítás, akkor Magrat szeme valószínűleg egyenest az orrlyukába bámul föl.