A varázslóktól eltérően, akik semmit sem szeretnek jobban egy szövevényes hierarchiánál, a boszorkák nem túlzottan lelik kedvük a karrierépítés szervezeti úton történő megközelítésében. Minden egyes boszorkány magánügye, hogy fölvesz-e egy lányt, akinek majd átadhatja a területét, amikor meghal. A boszorkányok természetüknél fogva nem társas lények, legalábbis ami a többi boszorkát illeti, és egyáltalán nincsenek vezetőik.

Nem létező vezetőik közül Mállotviksz Néne iránt viseltettek a legnagyobb tisztelettel.

Magrat keze kissé remegett teakészítés közben. Természetesen roppant örömteli, ám némileg idegtépő is, ha az emberlánya munkaéveit falusi boszorkányként Néne és, az erdő túloldalán, Ogg Ángyi között kezdi meg. Az ő ötlete volt, hogy alakítsanak helyi boszorkánygyülekezetet. Úgy érezte, hogy az, nos, sokkal okkultabb. Legnagyobb meglepetésére a másik kettő beleegyezett, vagy legalábbis nem tiltakoztak túlságosan.

— Gyűrjek kezet? — kérdezte vala Ogg Ángyi. — Mire jó a kézgyűrés?

— Gyülekezetre gondolt, Gytha — magyarázta akkor Mállotviksz Néne. — Tudod, mint a régi szép időkben. Találkozó.

— Térdemelintgetés? — firtatta Ogg Ángyi reménykedve.

— Semmi táncolás — figyelmeztette Néne. — Nem helyeslem a táncolást. Vagy a dalolászást, vagy a túlzott izgalomba jövést, vagy az egész balzsamokkal kenekedést, meg hasonlókat.

— Jót tesz az embernek, ha kiszabadul kicsit — felelte boldogan Ángyi.

Magratnak csalódást okozott, hogy nem lesz tánc, s megkönnyebbülést érzett, hogy nem reszkírozta meg egyik-másik fejében előzőleg megfordult gondolatot. Kotorászott a magával hozott csomagban. Ez volt az első boszorkányszombatja, s eltökélte magát, hogy jól fog csinálni mindent.