A kalpag egy sor szövevényes ívben csavarodott és lengedezett, s végezetül egy kar végén végezte, ami most egyenesen az égbolt irányába mutatott. Mindezenközben a férfi egyik lába elvándorolt mögé. A teste többi része udvariasan lerogyott, míg a feje egy magasságba nem került Néne térdével.

— Nos, igen — jelentette ki Néne. Úgy érezte, hogy ruhái egy kissé kitágultak és sokkal forróbbak.

— Azt gondolom, hogy nagyon jól csinálta — nyilvánított véleményt Ogg Ángyi. — Az a mód, ahogy azt a rengeteg szót olyan kegyesen kiáltozta. Rögtön láttam, hogy maga király.

— Remélem, nem okoztunk gondot — mentegetőzött Magrat.

— Drága hölgyem — kezdte Kedélyvámos. — El se tudom mondani magának, hogy milyen nagy örömöt okoz egy puszta ripacsnak, ha megtudhatja, hogy közönsége keresztüllátott az arcfesték puszta héján az alatta lévő szellemig!

— Én úgy vélem, el tudná — felelte Néne. — Úgy vélem, maga bármit el tudna mondani, Mr. Kedélyvámos.

A férfi föltette újra föveget, s közben szemük összetalálkozott abban a hosszú, mérlegelő pillantásban, amivel a profik mérik föl egymást. Kedélyvámos tört meg elsőnek, s megpróbálta azt tettetni, hogy nem is indult a versenyben.

— Hát akkor — szólt —, minek köszönhetem három ilyen elbűvölő hölgy látogatását?

Igazából győzött. Néne álla leesett. Sose írta volna le magát annál dicsérőbben, hogy „mindent tekintetbe véve, takaros”. Másrészt meg Ángyi olyan ragacsos volt, mint egy csecsemő, s arca akár egy kis összetöppedt mazsola. És a legtöbb, amit Magratról el lehetett mondani az, hogy tűrhetően csúnyácska, meg pirospozsgásra súrolt, meg olyan laposmellű, mint egy vasalódeszka rajta két borsószemmel, még akkor is, ha a feje túlontúl is tele van zsúfolva képzelgésekkel. Néne érzett valamit, valamiféle mágiát munkálkodni. De nem azt a fajtát, amihez hozzászokott.