— Kér valaki sütit? — tudakolta.

Néne szúrósan nézett a sajátjára, mielőtt beleharapott. Magrat denevérmintát sütött bele. Még kis szemeket is tett rá, mazsolából.

A batár nagyokat ütközve keresztülcsörtetett a fákon az erdő szélén, néhány másodpercig két keréken futott, amikor nekivágódott egy sziklának, az egyensúlyozás minden törvénye ellenére visszanyerte egyensúlyát, s továbbrobogott. De most lassabban haladt. Az emelkedő volt a sebesség kerékkötője.

A kocsis, harci szekérhajtó módjára szálegyenesen állva, kirázta haját a szeméből, s belemeredt az esthomályba. Senki sem lakott itt fönt, magának a Kostetőnek ölén, de fényt látott maga előtt. Mindenre, ami könyörületes, bizony fény világlik előtte.

Mögötte egy nyílvessző temetkezett a hintó tetejébe.

Mindezenközben Verenc király, Lancre uralkodója, fölfedezést tett.

Mint a legtöbb embert — legalábbis a legtöbb embert úgy hatvan éven alul —, Verencet sem foglalkoztatta különösebben, hogy mi történik, ha meghalt. Miként a legtöbb ember az idők hajnala óta, ő is föltételezte, hogy a végén az egész majd csak rendben lesz valahogy.

És, mint a legtöbb ember az idők hajnala óta, most halott volt.

Valójában a saját lépcsői egyikének alján feküdt a Lancre Kastélyban, hátában egy tőrrel.

Fölült, s meglepődve észlelte, hogy míg valaki, akire határozottan hajlamos volt úgy gondolni, hogy saját maga, fölül, valami, ami rendkívül hasonlít a testére, fekve marad a padlón.

Mellesleg igazán kitűnő test, most, hogy először pillantja meg kívülről. Mindig is meglehetősen ragaszkodott hozzá, bár el kellett ismerje, hogy a dolog láthatólag már nem így áll.

Nagy volt s csupa izom. Jól viselte gondját. Megengedett neki egy bajuszt s hosszú, leomló fürtöket. Gondoskodott róla, hogy bőségesen jusson egészséges testmozgáshoz a szabadban, meg félig átsütött marhahúshoz. És most, pont amikor egy test hasznos lehetne, cserbenhagyta őt. Vagy ki.