Mindennek tetejébe meg kell adja magát a mellette álló magas, vékony alaknak. Nagy részét elfedte egy csuklyás fekete köntös, de a kar, ami kinyúlt a redőkből, hogy megmarkoljon egy nagy kaszát, csak csont volt.

Amikor az ember halott, vannak dolgok, amiket ösztönösen fölismer.

HELLÓ.

Verenc teljes magasságában — vagy legalábbis abban, ami teljes magassága lett volna, ha az a része, amire a „magasság” szót alkalmazni lehetett volna, nem feküdt volna mereven a padlón olyan jövővel nézve farkasszemet, amivel kapcsolatosan csakis a „mélység” szó tűnik találónak — kihúzta magát.

— Jól jegyezd meg, én király vagyok! — mondta.

VOLT, FELSÉG.

— Mi? — vakkantotta Verenc.

AZT MONDTAM, VOLT. ÚGY HÍVJÁK, MÚLT IDŐ. HAMAROSAN HOZZÁ FOG SZOKNI.

A magas alak meszes ujjaival dobolt a kasza nyelén. Szemlátomást nyugtalanította valami.

Ha már erről van szó, gondolta Verenc, engem is. De a jelenlegi körülményei közt rendelkezésére álló számos félreérthetetlen célzás kezdett áttörni azon az őrülten vakmerő ostobaságon, ami jellemének nagyobbik részét alkotta, s földerengett neki, hogy bármiféle királyságban legyen is jelenleg, nem ő a király.

— Te vagy a Halál, fickó? — reszkírozta meg.

SZÁMTALAN NEVEM VAN.

— Most melyiket használja? — kérdezte egy árnyalattal több tisztelettudással Verenc. Emberek nyüzsögtek körülöttük; valójában jó csomó közülük rajtuk keresztül nyüzsgött, akár a kísértetek.

— Ó, szóval Felmet volt az — tette hozzá a király tétován, a lépcső tetején obszcén élvezettel meglapuló alakra nézve. — Apám mindig mondta, hogy sose engedjem a hátam mögé kerülni. Miért nem vagyok dühös?

MIRIGYEK, vetette oda kurtán a Halál. ADRENALIN ÉS ÍGY TOVÁBB. ÉS ÉRZELMEK. EGYIK SINCS NEKED. NINCS MÁSOD, CSAK GONDOLAT.