A magas alak láthatólag döntésre jutott.

EZ TELJESEN SZABÁLYTALAN, folytatta, szemlátomást magához intézve szavait. MINDAZONÁLTAL KI VAGYOK ÉN, HOGY VITASSAM?

— Tényleg, ki?

TESSÉK?

— Azt kérdeztem, tényleg, ki?

HALLGASS!

A Halál féloldalra hajtott koponyával állt, mintha valami belső hangot hallgatna. Amikor lecsúszott a csuklyája, a néhai király észrevette, hogy a Halál — egyet kivéve — minden szempontból hasonlít egy kifényesített csontvázra. A szemgödre kéken izzott. Azonban Verenc nem félt; nem csak azért, mert nehéz félni bármitől is, amikor azon részeid, amelyek szükségesen ahhoz, hogy félelmet tudj érezni, több lábnyira dermedeznek, hanem mert tényleg sose félt semmitől élete során, s esze ágában se volt most elkezdeni. Részint azért volt így, mert nem volt képzelőtehetsége, ám azért is, mert azon ritka egyének közé tartozott, akik időben tökéletesen fókuszáltak.

A legtöbb ember nem az. Életüket leélik egy amolyan temporális elmosódottságban akörül a pont körül, ahol a testük éppen tartózkodik — elébe nézve a jövőnek vagy belecsimpaszkodva a múltba. Általában annyira elfoglalja őket a töprengés arról, mi fog legközelebb történni, hogy az egyetlen időpont, amikor valaha is rájönnek arra, mi történik most, az, amikor visszapillantanak rá. A legtöbb ember ilyen. Megtanulják, hogyan kell félni, mert tényleg meg tudják mondani, lenn a tudatalatti szintjén, hogy mi fog történni legközelebb. Ugyanis már épp meg is történik velük.

De Verenc mindig csak a jelennek élt. Legalábbis mostanáig.

A Halál sóhajtott egyet.

FÖLTÉTELEZEM, SENKI SE SZÓLT NEKED? kockáztatta meg.

— Hogy mondja?

SEMMI ELŐÉRZET? KÜLÖNÖS ÁLMOK? EGYETLEN ESZELŐS VÉN JÓS SE KIABÁLT RÁD AZ UTCÁN?

— Miről? A kimúlásról?

NEM, FÖLTÉTELEZEM NEM. TÚL SZÉP IS LENNE ILYESMIRE SZÁMÍTANI, mondta savanyúan a Halál. AZ EGÉSZET RÁM HAGYTÁK.