— Kicsoda? — tudakolta elképedve Verenc.

VÉGZET. SORS. MEG AZ ÖSSZES TÖBBI, a Halál rátette kezét a király vállára. ATTÓL TARTOK, AZ A NAGY HELYZET, HOGY ESEDÉKES A KÍSÉRTETTÉ VÁLÁSOD.

— Ó! — Verenc lenézett a… testére, ami elég szilárdnak tűnt. Aztán valaki keresztülsétált rajta.

NE HAGYD, HOGY EZ FÖLZAKLASSON.

Verenc nézte, ahogy saját, immár merev tetemét tisztelettudóan kiviszik a csarnokból.

— Meg fogom próbálni — ígérte.

DERÉK FICKÓ.

— Noha nem hinném, hogy képes lennék arra a cirkuszra a fehér leplekkel meg láncokkal — jegyezte meg. — Muszáj körbemászkálnom nagyokat nyögve meg sikítozva?

A Halál vállat vont.

AKARSZ?

— Nem.

AKKOR ÉN A HELYEDBEN NEM FÁRADOZNÉK EZZEL. A Halál előhúzott egy homokórát sötét köntöse rejtekéből, s alaposan szemügyre vette. ÉS MOST MÁR TÉNYLEG MENNEM KELL, mondta. Sarkon fordult, kaszáját vállára vetette, s elkezdett kisétálni a csarnokból a falon keresztül.

— Hé! Várjon egy kicsit! — kiáltotta Verenc utánaszaladva.

A Halál nem nézett vissza. Verenc követte őt át a falon; olyan volt, akár a séta a ködben.

— Ez minden? — követelte. — Úgy értem, meddig leszek kísértet? Miért vagyok kísértet? Nem hagyhat itt csak úgy! — Megtorpant, s fölemelt egy ellenmondást nem tűrő, kissé átlátszó ujjat. — Állj! Megparancsolom!

A Halál komoran rázta fejét, s keresztüllépett a következő falon. A király olyan méltóságteljesen sietett utána, amennyire csak telt tőle, s ott találta a Halált a pártázaton álldogáló nagy, fehér ló hevederével babrálva. A ló abrakostarisznyát is viselt.

— Nem hagyhat itt csak úgy! — ismételte meg az egyértelműen ellentétes értelmű bizonyíték dacára.

A Halál odafordult hozzá.

DEHOGYNEM, mondta. ÉLŐHALOTT VAGY, TUDOD? A KÍSÉRTETEK AZ ÉLŐK ÉS HOLTAK KÖZTI VILÁGOT LAKJÁK. NEM AZ ÉN FELELŐSSÉGEM. Megveregette a király vállát. NE AGGÓDJ, tette hozzá, NEM FOG ÖRÖKKÉ TARTANI.