— Az az autó… — Azon kapja magát, hogy előredől, és a sofőrje széles barna nyakához beszél, meg a hatalmas fülcimpákhoz, amelyek a szálloda ajándékboltjában látott agyagköcsög füleire emlékeztetik.

— El coche — mondja a sofőr, és hátrafordul. A futár csak most látja, hogy a fickó nem visel maszkot.

Még egyszer megpillantja a tükrös Cadillac-et, amin mielőtt eltűnik, még megvillannak az egyik nightclub rubinvörös lézerfényei.

A sofőr rábámul.

Szól a sofőrnek, hogy vigye vissza a szállodához.

Felriad a fémhangú álomból — valami európai repülőtér csempézett folyosóit látta; a háttérben elmosódott alakok végezték a beszállás néma rituáléját.

Sötétség. A klímaberendezés sziszegése.

A gyapjútakaró érintése. A telefonja a párna alatt. A forgalom hangjai, amit letompítanak a gázzal megtöltött ablakok. Minden feszültsége, minden félelme semmivé vált. Eszébe jut az átrium bár. Zene. Arcok.

Megérzi belső egyensúlyát, a ritka kiegyensúlyozottságot. A békéből ennyit ismer.

És, igen, a telefonja mellé dugva itt van a szemüveg. Előhúzza, és a Prága óta valahogy megmaradt bűnös gyönyörrel szétnyitja a szárait.

Majdnem egy teljes évtizede szerette már a nőt, bár nem ilyen mércével mérte az időt. De sohasem vett egyetlen új szoftvert sem, és a fekete plasztik keret egyre többet vesztett a fényéből. A címkéjén már olvashatatlanná vált a felirat, olyan sok ehhez hasonló szobában vette már elő, és annyit szorongatta éjszakánként.

Jó ideje azt szerette, ha a nő csendben van. Már nem helyezte be a sárguló audio-dugaszokat. Megtanulta, hogyan beszélhet hozzá, hogyan suttoghat neki, miközben előrepörgeti az unalmas bevezető részeket, és ahhoz a holdfényes, hegyes tájhoz ér, ami nem Hollywood, és nem Rio volt, hanem a kettő puhán fókuszolt digitális keveréke.