Felszállóhelyemen már egy lélek sem volt. E kalandom után úgy döntöttem, nem keresek én már semmiféle rasztot, Belső Kört, duktot, átot, inkább megpróbálok valahogy kivergődni a pályaudvarról. Eddigi tapasztalataim elvették a kedvemet a kérdezősködéstől, hát elindultam találomra felfelé a mozgójárdán egy ferde kék nyíl irányába. Testem könnyedén átszelte a levegőben izzó két feliratot: VÁROSI GYURUK. Elég zsúfolt mozgólépcsőnél lyukadtam ki. A következő emelet alapszíne tompán erezett barna volt, arany felkiáltójelekkel. A boltozatok és a homorú falak egybefolytak. Mennyezet nélküli folyosók, fent valamiféle világító pelyhek. Úgy rémlett, lakott területhez közeledem, gigászi szállodahallok rendszeréhez hasonlított a környezet — kis ablakok, a falak mentén nikkelcsövek, fülkékben ülő tisztviselők; talán pénzváltóhelyek, vagy postahivatalok? Továbbmentem. Már szinte biztosra vettem, hogy errefelé nem találok kijáratot (ahhoz túl sokáig jöttem felfelé a mozgólépcsőn), valahol a pályaudvar légterében lehetek, de mégsem változtattam az irányon. Hirtelen egy üres csarnokba kerültem — málnaszínű burkolat szikrázó csillagokkal, ajtósorok. A legközelebbi ajtó félig nyitva. Bekukkantottam. Szemben egy magas, vállas férfi éppen ugyanezt tette. Én magam a tükörfalban. Kinyitottam az ajtót. Porcelán, ezüstös csövek, nikkel. Toalettek.
Kis híján fölnevettem, de végső soron inkább ostobán éreztem magam. Gyorsan visszafordultam, másik folyosó, lefelé haladó tejfehér sávok. A mozgólépcső korlátja puha, meleg, nem számoltam az emeleteket, egyre több ember, meg-megállnak a falból kinövő, zománcozott dobozoknál, ujjukkal megérintik, valami a kezükbe pottyan, zsebre teszik, továbbmennek.