Nem is tudom, miért utánoztam az előttem haladó, laza ibolyaszín ruhás férfit; billentyű ujjhegynyi mélyedéssel, megnyomom, áttetsző, tarka, melegnek tűnő csövecske hullik a markomba. Megrázom, nézem, tabletták? Nem. Dugó? Nincs rajta se dugó, se más, ami lezárná. Mire való? Mit csináltak vele a többiek? Zsebre vágták. Az automata felirata: LARGAN. Csak álltam ott, aztán meglöktek. És hirtelen úgy éreztem, majom vagyok, amelynek töltőtollat vagy öngyújtót adtak a kezébe; egy pillanatra vak düh fogott el. Fogamat összeszorítva, hunyorogva, kissé meggörnyedve besoroltam a járókelők áradatába. A folyosó kiszélesedett, teremmé vált. Lángbetűk: REAL AMMO REAL AMMO.

A siető tömeg feje fölött, messziről, megláttam egy ablakot. Az elsőt, amióta ideértem. Óriási panorámaablak volt.

Mintha elém tárulna minden éjszakai égbolt, egymásra vetítve. A láthatár izzó ködéig terek színes galaktikái, spirális fények csokrai, reszkető fények a felhőkarcolók fölött, utcák: fénylő rózsafüzérek kúsznak, akár a bogarak, fölöttük, a falakon neonkavargás, tollcsokréták és villámok, tűzkari-kák, villogó repülőgépek és palackok, toronycsúcsok jelzőfényének vörös virágai, reklámok gépiesen erőszakos, felizzó napjai és vérpatakjai. Csak álltam ott és bámultam, bár hallottam magam mögött a sok száz láb egyenletes dobogását. Egyszer csak eltűnt a város, és megjelent egy hatalmas, háromméteres arc.

— Összeállítást láttak a hetvenes évek híradóiból Régi fővárosok című sorozatunkban. A transztel most a kozmolita stúdióba kapcsol.

Szinte menekültem. Nem ablak volt. Valami televízió. Gyorsabban lépkedtem. Kicsit megizzadtam.

Lefelé. Gyorsabban. Fények arany négyzetei. Bent egész tömeg, habzó poharak, majdnem fekete ital, nem sör, mert méregzölden csillog, és fiatalok, fiúk-lányok, összeölelkezve, hatan, nyolcan, elállják az egész folyosót, szembejönnek, el kell engedniük egymás kezét, hogy átjussak.