Elránt valami. Nem is tudom, mikor léptem a mozgójárdára. Csodálkozó szempár suhan el mellettem, egészen közelről — szép, sötét hajú lány, foszforos fémként csillogó valamiben. A kelme rásimul: mintha meztelen volna. Fehér, sárga arcok, néhány magas fekete férfi, de nálam senki sem magasabb. Félreállnak előlem. Fent, domború üvegek mögött, elmosódott árnyak suhannak, láthatatlan zenekarok muzsikálnak, itt meg ez a furcsa promenád, sötét sikátorokban — fej nélküli nők, a vállukon világító pehelyhab, csak hajlékony nyakuk fehérlik ki belőle, mint virág különös szára, hajukon fény porzik — világító púder? A szűk sikátor groteszk, mozgó, hullámzó szobrok közé vezet; a kétoldalt emelkedő, széles utcaféle zeng a nevetéstől, jól mulatnak, mi lehet ilyen mulatságos — a szobrok?

Óriási figurák a reflektorok fénykévéjében; rubinvörös és aranyló, méznél sűrűbb fény ömlik róluk, színe szokatlanul élénk. Kábán, hunyorogva gyalogoltam tovább, meg-meglöktek. Meredek, zöld sétaút, groteszk pavilonok, a pagodákhoz kis hidak vezetnek, sok kis vendéglő, sült húsok erős, tolakodó szaga, gázlángocskák sorai az ablakok mögött, üvegcsörömpölés, ismétlődő, fémes, érthetetlen hangok. A tömeg, amely idesodort, összeütközött a szembejövőkkel, aztán megritkult, mindenki beszállt egy teljesen nyitott, nagy kocsiba, nem is nyitott, hanem átlátszó, mintha üvegből öntötték volna, még az üléseket is, de azért puhák. Valahogy én is besodródtam — és elindultunk. Robogott a kocsi, az emberek igyekeztek túlkiabálni a hangszórót, amely egyre hajtogatta: „Meridionál szint, Meridionál szint, át Spiro, Blekk, Frosom felé”, az egész kocsi szinte felolvadt, úgy átjárták a fénykévék, falain áttörtek a lángoló színek, parabolaívek, fehér peronok, „Forteran, Forteran, át a Galeára, át a külső rasztokra, Makra” — mormolta a hangszóró, a kocsi megállt, aztán továbbszáguldott, és izgalmas dolgot fedeztem föl: nem érzem a fékezést, se a gyorsulást, mintha a tehetetlenség megszűnt volna.