Megnyúlt fények sugárútja vonzott magához; a kőboltozatra itt alabástromba zárt, éles lángocska rajzolta a TELETRANS TELEPORT TELETHON feliratot, a csúcsíves ajtón át (de valahogy lehetetlen, kiforgatott ív volt, mint egy rakétaorr negatívja) dermedt aranyparázs falú terembe jutottam. A falmélyedésekben sok száz fülke. Az emberek beszaladtak, kirohantak, letépett szalagokat dobáltak a földre, de nem távírószalagot, hanem valami más papírt, belepréselt pontocskákkal, a többiek pedig nyugodtan letaposták a foszlányokat. Ki akartam menni innen, egy sötét fülkébe tévedtem, és mire kihátráltam volna, zümmögés, villanás, talán vaku, s a fémkeretes résből, akár egy postaládából, kettéhajtott, fényes papírlap csusszant ki. Fölvettem, szétnyitottam. Emberi fej bukkant elő, nyitva felejtett, kissé legörbülő szájjal, s hunyorítva nézett rám: én vagyok az! Összehajtottam a papírt, és a plasztikus látomás eltűnt. Lassan felhajtottam az ív szélét, semmi, szétnyitottam, megint előbukkant, mintha kiugrana valahonnét az a bamba képű, lebegő, levágott fej. Nézegettem egy darabig az arcomat — mi ez, háromdimenziós fénykép? Zsebre tettem a papírt, és kimentem. Arany pokol záporozott az emberek fejére, tüzes magmából volt a mennyezet, nem valódiból, bár igazi lángokat okádott, de föl se pillantott senki, csak rohangáltak az ügyeik után egyik fülkéből a másikba. Zöld betűk ugráltak a háttérben, számoszlopok siklottak lefelé keskeny képernyőkön, más fülkéken ajtó helyett redőny, amely villámgyorsan felgördül, ha odalép valaki. És végre megtaláltam a kijáratot.

Görbe folyosó, lejtős padlóval, mint a színházakban, stilizált kagylók a falon, fent INFOR INFOR INFOR felirat fut körbe vég nélkül.