A Lunán láttam először infort, és művirágnak néztem.

Odaléptem a halványzöld kehelyhez. Még meg sem szólaltam, máris várakozóan hajolt felém.

— Merre juthatok ki? — kérdeztem kissé zavarodottan.

— Hová? — szólt azonnal egy meleg alt.

— A városba.

— Melyik kerületbe?

— Mindegy.

— Melyik szintre?

— Mindegy, ki akarok jutni a pályaudvarról!

— Meridionál, rasztok: százhatos, száztizenhetes, nulla nyolcas, nulla kettes. Tridukt, AF, AG, AC szint, mitoszszinti körjárat tizenkettes és tizenhatos, nadirszint minden déli irányban. Központi szinten suhanok, piros helyi, fehér helyközi A, B és V. Röpök szintje, közvetlen járatok, minden molép hármastól felfelé. — sorolta dallamosan a női hang.

Kedvem lett volna kitépni a falból a mikrofont, amely oly előzékenyen hajlik az arcom elé. Faképnél hagytam. Hülye! Hülye! — zakatolt bennem minden lépésnél. EX EX EX EX — hajtogatta a magasban sikló, citromsárga köddel keretezett felirat. Talán exit? Kijárat?

Óriási felirat. EXOTAL. Hirtelen megcsapott a szél — erős, meleg szél, csak úgy lobogott tőle a nadrágszáram. Végre kijutottam a szabadba. De az éjszaka feketeségét messzire űzte a tengernyi fény. Hatalmas étterem — a más-más színben derengő asztallapok kicsit kísértetiesen, alulról világítják meg az árnyékfoltos arcokat. Alacsony fotelok, zölden habzó fekete ital a poharakban, a lampionok apró szikrákat szórnak, nem is szikrák, inkább szentjánosbogarak vagy izzó lepkerajok. A fények káosza kioltotta a csillagokat. Ha felnéztem, csak a fekete űrt láttam. Mégis, akármilyen furcsa, ez a vak jelenléte most megvigasztalt. Álltam, nézelődtem. Valaki elment mellettem, s hozzám ért egy pillanatra. Átható, mégis könnyű parfümillat csapott meg, a fiatalok bementek, a lány a fiúhoz fordult, vállát és mellét pehelyfelhő takarta, átölelték egymást, táncoltak.