Legalább még táncolnak — gondoltam. — Ez is valami. Néhány lépés után a sápadt higanyfényű táncparkett fölemelkedett a táncoló párokkal, csak bíborvörös árnyékuk úszkált lent a lassan forgó korong alatt; a korongot nem tartotta semmi, tengelye sem volt, csak forgott a levegőben a zene ütemére. Besétáltam az asztalok közé. A puha műanyagpadló egyszer csak véget ért. Érdes kőlapot éreztem a talpam alatt, átléptem egy fényfüggönyön, és sziklabarlangba kerültem. Cseppkövekből épült gótikus templomhajók, tíz vagy ötven, gyöngyfényű ásványok erezik a barlangok falát, bent emberek ülnek, lábukat a mélység fölé lógatva, térdük között gyertyaláng lobog, odalent föld alatti tó néma, fekete vizében tükröződik a sziklafal. Más vendégek lent a tavon a primitív tutajokon heverésznek, mind egy irányba nézve. Leereszkedtem a tóhoz, most már én is láttam a homokos túlsó parton a táncosnőt. Meztelennek tűnt, de testének fehérsége nem volt természetes. Apró, imbolygó léptekkel leszaladt a vízhez, s amikor meglátta a tükörképét, hirtelen széttárta karját, s lehajtotta fejét — ezzel végződött a tánca, de senki sem tapsolt. A táncosnő néhány másodpercig mozdulatlan maradt, aztán lassan elindult, körbesétált a szabálytalan partvonal mentén. Harminclépésnyire lehetett tőlem, amikor történt vele valami. Az imént még láttam mosolygó, kimerült arcát, aztán hirtelen, mintha valami eltakarná, egész alakja megremegett, és eltűnt.

— Plávét parancsol? — szólalt meg mögöttem egy udvarias hang. Hátranéztem, senki, csak egy áramvonalas asztalka ügetett oda nevetséges, görbe lábacskáin; ahogy mozgott, oldaltálcáin remegtek a pohársorok, tele habzó itallal. Egyik karja udvariasan felém nyújtotta az italt, a másik már a tányérért nyúlt, amely homorú kis paletta, kerek nyílással az ujjnak — a középső üveglap mögött megvillant az automata tranzisztoros szíve.

Kikerültem a hódolattal nyúlkáló rovarlábakat, csemegéire nem tartottam igényt. Összeszorított szájjal rohantam ki a műbarlangból, mintha valami érthetetlen sérelem ért volna.