Átvágtam a széles teraszon, az asztalkák kígyózó sorai között, a lampionok alatt. Hullott rám a széteső, kihunyó fekete, arany szentjánosbogarak súlytalan pora. A terasz szélénél, amelyet régi, talán zuzmótól sárgás kövekkel raktak ki, végre igazi szél fújt, tiszta, hűvös. Szabad asztal állt mellettem. Félszegen leültem, háttal a vendégeknek, és kibámultam az éjszakába. Alattam teljes sötétség, formátlan és meglepő, csak a peremén, messze, nagyon messze pislákoltak imbolygó fénypontok, furán bizonytalanul, mintha nem villany lenne. Még távolabb fények hideg, vékony tőrei döftek az éjszakába, nem tudtam, házak vagy oszlopok, azt hittem volna, reflektorok fénykévéi, csakhogy finom hálózat kötötte össze őket — mintha a földön álló, felhőkig érő üveghengert látnék, benne váltakozó homorú és domború lencsékkel. Hihetetlenül magas oszlopok lehettek, fénypára lebegett körülöttük, hol narancssárga, hol majdnem fehér, lüktető derengés. Ennyi volt az egész, így festett a város. Keresgéltem az utcákat, találgattam, hol lehetnek, de alattam csak a holtnak látszó sötétség terpeszkedett mindenfelé, még egy árva szikra sem villant fel sehol.

— Hav.? — mondta valaki, biztosan nem is először, de eddig nem vettem magamra. Mire odafordultam volna, a fotel megtette helyettem. Húsz év körüli lány állt ott, valami rátapadó kékségben, a vállát és mellét fedő sötétkék pehelyhab lefelé egyre átlátszóbb. Keskeny, szép hasa mint egy lélegző fémszobor. Füle ki sem látszik a nagy, fényes ékszer mögül, bizonytalanul mosolygó kis szája kifestve, s orrlyukait is kirúzsozta belül — már láttam, hogy a legtöbb nő így festi magát. Két kézzel a szemközti fotel támlájára támaszkodott.

— Mi bajod, hav? — mondta. Leült.

Úgy láttam, kicsit becsípett.

— Unalmas itt — közölte némi szünet után. — Nem igaz? Elzúgunk, hav?

— Én nem vagyok hav. — kezdtem. Az asztalra könyökölt, félig telt pohara fölött lengette a kezét, ujjaira tekert aranyláncocskája beleért az italába. Egyre közelebb hajolt. Éreztem a leheletét. Ha részeg, nem alkoholtól.