— Ne már! — mondta. — Hav vagy. Muszáj. Mindenki hav. No, akarod? Zúgunk?

Ha legalább tudnám, mit jelent ez.

— Jó — hagytam rá.

Felállt. Én is feltápászkodtam a rémesen alacsony fotelból.

— Hogy csinálod ezt? — kérdezte.

— Mit?

A lábamra nézett.

— Azt hittem, lábujjhegyen állsz.

Szótlanul elmosolyodtam. Odajött, karon fogott, és megint elámult.

— Mit viselsz ott?

— Hol, itt? Semmit.

— Dalolsz — mondta, és könnyedén maga után húzott. Átvágtunk az asztalok között, én meg tanakodtam, mit jelent a „dalolsz” — talán „hazudsz”?

Sötétzöld falhoz vezetett, egy violinkulcshoz hasonló fényjel felé. Mikor odaértünk, a fal szétnyílt. Forró légáramlat csapott meg.

Keskeny, ezüstös mozgólépcső vitt lefelé. Egymás mellett álltunk. A lány a vállamig sem ért. Cicafeje volt, kékesen csillogó fekete haja, profilja talán túlságosan éles, de szép. Csak azok a skarlátvörös orrlyukak. Keskeny keze jól megmarkolt, zöld körmei belemélyedtek vastag pulóverembe. Akaratlanul elmosolyodtam egy picit, amikor eszembe jutott, hol járt mostanáig ez a pulóver, és milyen kevés köze volt női ujjakhoz. A lüktető fényű — hol rózsás, hol kárminvörös —, kerek boltozat alól kiléptünk az utcára. Illetve, csak hittem, hogy utca, de fölöttünk a sötétség percenként kivilágosodott, mintha éppen hajnalodna. Távolabb hosszúkás, alacsony árnyak suhantak, autószerűek, de már tudtam, hogy nincsenek autók. Nyilván valami más. Ha egyedül vagyok, azt a széles utat választottam volna, mert távolabb a CENTRUM felirat világított, de biztosan úgysem a város centrumát jelenti. Inkább hagytam, hogy a lány vezessen. Akárhogyan is végződik ez a kaland, végre van valakim, aki útba igazíthat. Eszembe jutott a szerencsétlen fickó, aki most, három órával az érkezésem után nyilván engem keres a pályaudvar-város minden inforával — és ezúttal már nem is haragudtam rá.