Elmentünk néhány üres vendéglő vagy üzlet előtt, a kirakatokban a bábuk újra meg újra eljátszották ugyanazt a jelenetet. Szívesen megálltam volna, hogy megnézzem, de a lány szaporán lépkedett kopogós kis szandáljában, aztán meglátott egy ki-kipiruló, viccesen száját nyalogató neonarcot, és felkiáltott:

— Nézd, bonzi! Nem akarsz egy bonzit?

— Te akarsz? — kérdeztem.

— Hát, én szúrnám!

Bementünk a csillogó kis terembe. Mennyezet helyett lángocskák hosszú sorai, mintha gázlángok lennének. Meleg áradt felülről, talán csakugyan gázlángok. A falakban kis fülkék, asztalkával. Mikor odaléptünk az egyikhez, kétoldalt ülések bújtak ki a falból; előbb csak fejletlen rügyecskék, aztán szétlapultak, homorúvá merevedtek. Leültünk egymással szemben, a lány két ujjal megkoccintotta az asztal fémlapját. A falból nikkelmancs ugrott elő, egy-egy tányérkát tett elénk, és két villámgyors mozdulattal fehéres masszát adagolt rájuk, amely felhabzott, megbarnult és megszilárdult, közben maga a tányér is sötétebb lett. A lány ekkor összetekerte, mint a palacsintát — szóval, nem is tányér —, és beleharapott.

— Nahát — mondta teli szájjal —, nem is tudtam, milyen éhes vagyok!

Követtem a példáját. Ízben a bonzi semmire sem hasonlított, amit valaha ettem. Ropogott a fogam alatt, mint a frissen sült zsemle, de rögtön omlósán szétolvadt a nyelvemen; barna töltelékét jó csípősre fűszerezték. Szeretni fogom a bonzit, gondoltam magamban.

— Még egyet? — kérdeztem, mikor a lány megette. Mosolyogva rázta a fejét. Kimenet egy pillanatra megállt, két kezét a csempézett falmélyedésbe dugta — felzümmögött valami. Utánoztam. Csiklandó szélvész áramlott az ujjaimra; mikor kihúztam a kezem, száraz és tiszta volt. Aztán felfelé vitt bennünket egy széles mozgólépcső. Nem tudtam, még mindig a pályaudvaron vagyunk-e, de inkább nem kérdezősködtem.