Kis fülkébe léptünk — bent félhomály volt, úgy rémlett, felettünk vonatok robognak, mert remegett a padló. Egy pillanatra sötét lett, mélyen alattunk nehéz sóhaj, mintha valami fémszörnyeteg fújná ki tüdejéből a levegőt, világos lett, a lány meglökte az ajtót. Ez talán már igazán az utca. Sehol senki. Alacsony, nyírott bokrok szegélyezték a járdát; kicsit messzebb a lapos, fekete gépek sűrű sora, a sötétségből előbukkant egy ember, az egyik gép mögé hajolt — nem láttam, hogy kinyitná, egyszerűen eltűnt, a gép pedig olyan lendülettel vágódott ki a helyéről, hogy utasának össze kellett volna lapulnia. Házakat nem láttam, csak a matt fémcsíkokkal burkolt, tükör sima úttestet. A kereszteződéseknél a burkolat fölött narancssárga és vörös fénykévék mozogtak, kicsit olyanok, mint a katonai fényszórók sugara.

— Hova zúgjunk? — kérdezte a lány. Most is belém karolt. Lassabban lépkedett. Vörös fénykéve suhant át az arcán.

— Ahová akarod.

— Akkor menjünk hozzám. Nem érdemes suhanózni. Közel van.

Elindultunk. Házak sehol, és a bokrok sötétje mögül süvítő szél mintha mezőkről jönne. Itt, a pályaudvarnál, a város kellős közepén? Furcsa. Enyhe virágillatot hozott, mohón szívtam be. Madármeggy? Nem, valami más.

Aztán mozgójárdára léptünk; álltunk rajta, különös pár, fények pásztáztak, néha jármű suhant el, fekete fémtömb, se ablaka, se kereke, se lámpája, csak száguld vakon, hihetetlen sebességgel. Azok a mozgó fénykévék a föld fölött lebegő, keskeny, vízszintes résekből csaptak ki. Nem tudtam rájönni, van-e közük a forgalomhoz, a járművek irányításához.

A láthatatlan égen, fent a magasban néha gyászos süvítés csapott át. A lány egyszer csak lelépett a mozgójárdáról, de rögtön átszállt egy meredeken fölfelé tartó másikra. Hirtelen valahova magasra kerültem. Fél percig tarthatott a légi utazás, és illatos virágokkal benőtt kis balkonfélén végződött, mintha egy sötét ház teraszára vagy erkélyére hozott volna fel a falhoz állított emelőszalag.