A lány bement a loggiába, és most, hogy szemem hozzászokott a sötétséghez, már kivehettem a környékbeli házak nagy, fekete, ablaktalan tömegeit. Kihaltnak tűntek, mert nemcsak sötétek, hanem némák voltak — semmi hang sem hallatszott az utcán átsuhanó gépek surrogásán kívül. Furcsállottam ezt a nyilván szándékos elsötétítést, a fényreklámok teljes hiányát a pályaudvar neonorgiája után, de tanakodásra nem sok időm maradt. — Gyere már, hol vagy? — suttogta a lány. Csak arca halvány foltját láttam. Megérintette az ajtót, kifelé nyílt, és lágyan elindult velünk a padló — itt egy lépést se lehet tenni, gondoltam, csoda, hogy még van lábuk; gyatra kis irónia volt, csak nem bírtam már, hogy órák óta egymást követik a meglepetések, és valószerűtlennek érzek mindent, ami történik velem.

Nagy előtér vagy folyosó következett, széles, majdnem sötét — csak a sarkokat jelezte halványan derengő festékcsík. A legsötétebb helyen a lány megint az ajtó fémlapjára tette a kezét, aztán bement. Hunyorogva nézelődtem; a fényárban úszó hall majdnem üres volt, a lány a következő ajtóhoz lépett — mikor véletlenül megérintettem a falat, hirtelen szétnyílt, mögötte fémpalackok sorakoztak. Hátrahőköltem meglepetésemben.

— Ne ijesztgesd a szekrényeimet — szólt vissza a lány a másik szobából.

Utánamentem.

A bútorok üvegöntvénynek látszottak, kis fotelok, alacsony kanapé, apró székek — az áttetsző anyagban szentjánosbogarak rajai keringtek lassan, hol szétszóródtak, hol patakokba sűrűsödtek, mintha rózsásan villogó, halványzöld vér keringene a bútorokban.

— Miért nem ülsz le?

A lány a szoba másik végében állt. A fotel szétnyílt, hogy befogadjon. Ezt utáltam. Az üveg persze nem üveg — olyan érzés, mintha légpárnákon ülnék, és ha lenézek, a hajlott, vastag bútorlapon át homályosan látszik a padló.

Bejövet először azt hittem, szemben üvegfal van, mögötte másik szobában emberek nyüzsögnek, talán vendégsereg, csak az emberek valahogy túlságosan nagyok — hirtelen rájöttem, hogy televíziós képernyő az egész fal. A hangot levették; most ültömből hatalmas női arcot láttam, mintha egy sötét bőrű óriásnő lesne be az ablakon át a szobába. A szája mozgott, beszélt, fülét takaró, pajzs nagyságú ékszerei csillogtak-villogtak.