Kényelmesebben elhelyezkedtem a fotelban. A lány végigsimított a csípőjén — karcsú teste azúrkék fémszobor —, és figyelmesen méregetett. Nem tűnt már részegnek. Talán akkor is csak képzeltem.

— Hogy hívnak? — kérdezte.

— Bregg. Hal Bregg. És téged?

— Nais. Hány éves vagy?

Érdekesen kezdi, gondoltam. De nyilván ez most a szokás.

— Negyven. Miért?

— Csak úgy. Azt hittem, száz.

Elvigyorodtam.

— Lehetek száz is, ha óhajtod.

Csak az a vicc, hogy pontosan így van, gondoltam.

— Mit adhatok? — kérdezte.

— Italt? Köszönöm, nem kérek.

— Ahogy akarod.

A falhoz lépett, kis bárszekrény nyílt ki, de nem láttam, mi van benne. Tálcát hozott poharakkal és két palackkal. Kissé megnyomva a palackot, tejnek látszó italt töltött a poharamba.

— Köszönöm, de én nem kérek. — tiltakoztam.

— Hiszen semmit sem adok — csodálkozott Nais.

Látván, hogy megint bakot lőttem, bár nem tudtam, miért, csak dünnyögtem valamit, és a pohárért nyúltam. Magának a másik palackból töltött. Színtelen, olajos itala felül enyhén pezsgett, közben sötétebb lett, talán a levegő hatására. Nais leült, és poharát ajkához emelve, lazán megkérdezte:

— Ki vagy te?

— Hav — feleltem. Kézbe vettem poharamat, mintha nézegetni akarnám, a tejnek semmi szaga nem volt. Nem kóstoltam meg.

— Nem, komolyan — mondta. — Azt hitted, vakozok? Ne már! Csak havuli volt. A hatosommal voltam, vágod, de plére ment. Tök pára, meg minden. Éppen el akartam húzni, mikor odaültél.