Valamennyit azért felfogtam belőle: biztos véletlenül az ő asztalához ültem, amíg ő nem volt ott, talán táncolt? Diplomatikusan hallgattam.

— Tudod, messziről olyan voltál, olyan. — nem találta a szót.

— Szolid? — segítettem. Megrebbent a szeme. Fémhártya van a szemhéján is? Nem, biztosan csak festék. Fölemelte a fejét.

— Az mit jelent?

— Hát. hogy is mondjam. bizalomgerjesztő.

— Fura szöveged van. Honnan jöttél?

— Messziről.

— Mars?

— Messzebb.

— Repülsz?

— Repültem.

— És most?

— Semmi. Visszajöttem.

— De fogsz még repülni?

— Nem tudom. Nem hinném.

Akadozott a beszélgetés — úgy rémlett, kicsit bánja már, hogy egyből idehívott, hát gondoltam, megkönnyíteni a dolgát.

— No, akkor én megyek — mondtam, kezemben az érintetlen itallal.

— Miért? — csodálkozott.

— Azt gondoltam, hogy. nem bánnád.

— Ne már — mondta —, hát azt hiszed. nem, dehogy! Miért nem iszol?

— Iszom.

Mégiscsak tej. Késő este, ilyen körülmények között! Annyira csodálkoztam, hogy ő is észrevette.

— Mi baj, nem ízlik?

— Ez a. tej. — makogtam. Szörnyen bárgyú képet vághattam.

— Micsoda? Miféle tej? Ez berit. Felsóhajtottam.

— Figyelj, Nais. én most elmegyek. Igazán. Jobb lesz.

— Akkor minek ittál? — kérdezte.

Némán meredtem rá. Nem is a nyelv változott meg olyan nagyon — csak én nem értek semmit. Egyáltalán semmit. Ok változtak meg.

— Ahogy akarod — mondta végül. — Én nem tartóztatlak. De hát ez így.

Zavarba jött. Kiitta limonádéját — így neveztem magamban a habzó italt —, én meg újra megkukultam. Hú, de nehéz ügy!

— Mesélj magadról — javasoltam végül. — Van kedved?

— Jó. De aztán te is elmondod.?

— El.

— Rufira járok, másodév. Az utóbbi időben kicsit lazáztam, dobtam a difót, és. hát, így. A hatosom ciki. Úgy igazából, hát. nincs is senkim. Fura.