— Mi?

— Hogy nincs.

Újabb homály. Kiről beszél? Kije nincs? Szülei? Szeretője? Ismerősei? Mégiscsak igaza volt Absnak, hogy nyolc hónapi Adapt nélkül nem boldogulok. De most még kevésbé akartam visszakullogni az óvodájukba, mint eddig.

— És most mi legyen? — kérdeztem, és ha már kezemben a pohár, megint kortyoltam egyet a tejből. Nais elkerekedett szemmel bámult. Ajka megrezzent, mintha gúnyos kis mosolyt fojtana el. Kiitta poharát, aztán a vállát fedő pehelyhabhoz nyúlt, és széttépte — nem kigombolta, nem levetette, hanem széttépte, és foszlányait eldobta, mint a szemetet.

— Végül is, alig ismerjük egymást — mondta. Valahogy fesztelenebb lett. Mosolygott. Néha nagyon szép volt, főleg, amikor összehúzta a szemét, és alsó ajkát lebiggyesztve, kivillantotta fogait. Volt az arcában valami egyiptomias. Egyiptomi macska. Haja éjfekete, s amikor letépte a válláról meg a dekoltázsáról azt a pehelyhabot, láttam, hogy egyáltalán nem is olyan sovány, mint gondoltam. De miért tépte.? Jelent ez valamit?

— Azt ígérted, te is mesélsz magadról — pillantott rám a pohara fölött.

— Igen — feleltem, és lámpaláz fogott el, mintha ki tudja, mi függne a szavaimtól. — Én pilóta vagyok. voltam. Legutóbb. de ne ijedj meg!

— Nem. Csak folytasd!

Csillogó szeme figyelmesen függött rajtam.

— Legutóbb százhuszonhét évvel ezelőtt jártam itt. Akkor harmincéves voltam. Az expedíció. szóval, űrhajós pilóta voltam, és a Fomalhautra repültünk. Az huszonhárom fényévnyire van. Földi idő szerint, oda-vissza, százhuszonhét évig tartott az út, fedélzeti idő szerint tíz évig. Négy napja érkeztünk vissza. A Prométheusz, a hajóm, a Lunán maradt. Én ma jöttem onnan. Ennyi az egész.

Csak nézett. Nem szólt semmit. Ajka megrezzent, szétnyílt, összezárult. Mi csillog a szemében? Elképedés? Csodálat? Riadalom?