— Miért nem szólsz semmit? — kérdeztem. Megköszörültem a torkom.

— Akkor. akkor te igazából hány éves vagy?

Kényszeredetten vigyorogtam.

— Mit jelent az, hogy igazából? A biológiai korom negyven év, a földi órák szerint százötvenhét éves vagyok.

Hosszú csend, és hirtelen:

— Voltak ott nők?

— Várj egy kicsit — mondtam. — Van valami innivalód?

— Hogy érted?

— Valami mérgező, tudod. Erős. Alkohol. azt már nem isznak?

— Nagyon ritkán. — susogta, mint aki közben másra gondol. Kezeit lassan leengedte, megérintve kék fémruháját.

— Igyál. talán angehent, jó lesz? Persze, te nem tudod, mi az..

— Nem. Nem tudom — feleltem hirtelen támadt daccal.

Nais a bárhoz lépett, és hasas kis üveggel tért vissza. Töltött nekem. Volt az italban alkohol — nem sok —, s volt valami más is, furcsa, kesernyés ízű.

— Ne haragudj — mondtam, felhajtottam az italt, és újra töltöttem magamnak.

— Nem haragszom. Nem válaszoltál, talán nem akarsz?

— Miért ne? Megmondhatom. Összesen huszonhárman voltunk, két űrhajón. A másik az Ulysses. Mindegyiken öt pilóta, a többi tudós. Nő nem volt köztünk.

— Miért?

— A gyerekek miatt — magyaráztam. — Ilyen űrhajókon nem lehet gyereket nevelni, de még ha lehetne is, senki sem akarna. Harmincévesnél fiatalabb személy nem repülhet. El kell végezni két szakot, aztán négy év gyakorlat, az tizenkét év. Szóval. a harmincéves nőknek rendszerint már gyerekük van. Meg aztán. akadtak más szempontok is.

— És te? — kérdezte.

— Én egyedül voltam. Nőtleneket választottak. Persze, önkénteseket.

— Szóval, te menni akartál.

— Igen. Természetesen.

— És nem.

Elharapta. Tudtam, mit akart mondani. Hallgattam.

— Furcsa lehet. így visszatérni. — tűnődött halkan, szinte suttogva. Összerezzent. Hirtelen rám nézett, elpirult.