— Figyelj, amit az előbb mondtam, az csak vicc volt, nehogy azt hidd.

— A száz év?

— Csak úgy hülyéskedtem, érted, nem azért, mintha.

— Hagyd abba — dünnyögtem. — Még egypárszor bocsánatot kérsz, és tényleg százévesnek érzem magam.

Elhallgatott. Erővel elfordítottam róla a tekintetemet. Szemben, az üvegen túli, nem létező szobában óriási férfifej énekelt némán. Láttam az erőfeszítéstől remegő, vörös torkát, a hallhatatlan ritmusra mozgó, fénylő arcát.

— Most mihez kezdesz? — kérdezte halkan Nais.

— Nem tudom. Még nem tudom.

— Nincs semmi terved?

— Nincs. Van egy kis. amolyan prémiumom, érted. Az egész időért. Induláskor bankba tették a nevemre. azt se tudom, mennyi. Semmit se tudok. Mondd, mi az a Ruf?

— A Rufi? — javított ki. — Hát. főiskola, difózni tanulunk, persze, nem nagy szám, de ha sikerülne bejutni a reálhoz.

— Na várj. tulajdonképpen mit csinálsz?

— Hát difózok, nem tudod, mi az?

— Nem.

— Hogy is mondjam. hát egyszerűen ruhákat csinálunk, egyáltalán mindenféle divatholmit.

— Szabás-varrás?

— Az mi?

— Varrsz valamit?

— Nem értem.

— Magasságos fekete és kék ég! Ruhákat tervezel?

— Hát. bizonyos értelemben igen. Nem tervezem, hanem csinálom. Feladtam.

— És mi az a reál?

Most aztán végképp ledöbbent. Először nézett rám úgy, mint valami földön kívüli lényre.

— A reál, az. a reál. — dadogta tehetetlenül. — Olyan. olyan történetek, amit néznek.

— Ez? — mutattam az üvegfalra.

— Á, dehogy, az vízió.

— Akkor micsoda? Mozi? Színház?

— Nem. Színház, azt tudom, mi. az régebben volt. Tudom: ott igazi színészek játszottak. A reál nem igazi, de ugyanolyan, nem is lehet megkülönböztetni. Talán csak ha belemenne az ember, közéjük.