— Belemenne?

Az óriási fej a szemét forgatta, jobbra-balra dőlve méregetett, fintorokat vágott, mintha remekül mulatna kis jelenetünkön.

— Figyelj, Nais — mordultam fel —, én most vagy elmegyek, mert nagyon késő van, vagy pedig.

— Jobb szeretném az utóbbit.

— Hiszen nem is tudod, mit akarok mondani.

— Akkor mondjad.

— Jó. Mindenfélét szeretnék kérdezni tőled. A legfontosabb dolgokról már tudok egyet-mást; négy napig okítottak az Adaptban, a Lunán. De az csak a nagyja. Mit szoktatok csinálni, amikor nem dolgoztok?

— Rengeteg mindent lehet csinálni — mondta Nais. — Lehet például utazgatni, igazán vagy muttal. Lehet szórakozni, reálba járni, táncolni, tereózni, sportolni, úszni, repülni. mindent, amit csak akarsz.

— Mi az a mut?

— Kicsit olyan, mint a reál, de mindent meg is tudsz fogni. Járhatsz például a hegyekben, vagy akárhol. majd meglátod, ezt nem lehet elmesélni. De ha jól sejtem, nem erre vagy kíváncsi.

— Jól sejted. Mi a helyzet. a nők és férfiak között?

Megrebbent a szeme.

— Hát, gondolom, ugyanaz, mint mindig. Mi változhatott volna?

— Minden. Amikor én elrepültem, már ne haragudj, egy magadfajta lány nem hívott volna meg éjnek idején a lakására.

— Nem? De miért?

— Hát, mert az bizonyos dolgot jelentett.

Nais hallgatott egy kicsit.

— És honnan tudod, hogy nem jelent?

Mulatott rajta, milyen arcot vágtam. Ránéztem, akkor elkomolyodott.

— De Nais. hát hogy van ez. — dadogtam. — Jön egy vadidegen pasi, és.

Hallgatott.

— Miért nem válaszolsz?

— Mert te nem érted az egészet. Nem tudom, hogyan mondjam el. Nézd, ebben igazán nincs semmi.

— Aha. Nincs benne semmi — morogtam. Nem bírtam ülve maradni. Felálltam. Majdnem felrepített a lendület, mert nem figyeltem oda. Nais összerezzent.

— Bocsánat — dünnyögtem, aztán csak járkáltam fel-alá. Az üveg mögött park zöldellt reggeli napsütésben. A sétaúton, rózsaszín levelű fák között, három fiú ballagott páncélként ragyogó ingben.