Valami történt. Emelt hangok ütötték meg a fülemet. Kihajoltam a fotelból. Néhány sorral előttem egy nő ellökte a stewardesst, aki most lassan, gépiesen hátrált a fotelok között, látszólag a lökéstől — pedig az nem volt ilyen erős —, a nő meg tovább kiabált: „Nem engedem! Nem tűröm, hogy ez hozzám érjen!” A kiabáló nő arcát nem láttam. A mellette ülő férfi megfogta a karját, csitítgatta. Mi volt ez a jelenet? A többi utas ügyet sem vetett rá. Megint belém sajdult, mint már oly sokszor, hogy milyen hihetetlenül idegen vagyok itt. Felnéztem a stewardessre, aki megállt mellettem, és ugyanúgy mosolygott, mint addig. Nem idegességét leplezte a kötelező udvariasság látszatmosolyával. Nem színlelte a nyugalmat, igazán nyugodt volt.

— Iszik valamit, uram? Prumot, extránt, morrt, cidrét?

Dallamos hang. Nemet intettem. Mondani akartam neki valami kedveset, de csak a szokványos kérdésre futotta:

— Mikor szállunk le?

— Hat perc múlva. Enne valamit? Nem kell sietnie. Maradhat a leszállás után is.

— Köszönöm, nem kérek.

Elment. Közvetlenül előttem, mintha cigaretta parazsával rajzolnák a levegőbe a másik fotel támlája elé, kigyulladt a STRATO felirat. Előredőltem, hogy megnézzem, hogyan csinálják ezt, és ösz-szerezzentem: fotelom támlája utánam hajolt, és rugalmasan a hátamhoz simult. Tudtam már, hogy a bútorok követik az ember minden mozdulatát, de folyton megfeledkeztem róla. Kellemetlen érzés — mintha minden moccanásomat lesne valaki. Vissza akartam dőlni, de úgy látszik, túl erélyesen. A fotel félreértett, és ággyá terült szét.