— Szerintem egyáltalán nem furcsa — közölte. — Mi az a fehér izé rajtad, a pulóver alatt?

— Ing.

— Az mi?

— Nem láttál még inget?! Hát, hát. ruhadarab. Nejlonból van. Feltűrtem a pulóver ujját, megmutattam.

— Érdekes — mondta.

— Szokás dolga. — motyogtam tanácstalanul. Persze, mondták az Adaptnál, hogy ne öltözzek úgy, mint száz évvel ezelőtt; nem hallgattam rájuk. De igaza van a lánynak — nekem a berit a furcsa, neki az ing. Végül is, inget hordani nem volt kötelező, mégis mindenki hordta. Nyilván ugyanígy van a berittel.

— Meddig hat a berit? — kérdeztem. Kicsit elpirult.

— De sietős vagy. Még semmi se olyan biztos.

— Nem gondoltam semmi rosszra — védekeztem. — Csak tudni szeretném. Miért nézel így? Mi bajod? Nais!

Lassan felállt, a fotelja mögé húzódott.

— Mit is mondtál, mikor mentél el? Százhúsz éve?

— Százhuszonhét. Miért?

— De ugye, előtte téged. betrizáltak?

— Mit csináltak?!

— Nem betrizáltak?!

— Hiszen azt se tudom, mi az. Nais. de hát mi ütött beléd?

— Nem. szóval, nem — suttogta. — Különben tudnál róla. Oda akartam menni hozzá. Fölemelte a kezét.

— Ne gyere közelebb! Ne! Ne! Könyörgök! Egészen a falig hátrált.

— Hiszen te mondtad, hogy a berit. jó, jó, leülök. No, ülök már, nem látod? Nyugodj meg! Mi van azzal a betri. micsodával? Egyáltalán mi az?

— Nem tudom pontosan. De mindenkit betrizálnak. A születése után.

— És az mit jelent?

— Azt hiszem, a vérébe juttatnak valamit.

— Mindenkinek?

— Igen. Éppen ez az, hogy anélkül. a berit sem hat. Ne mozdulj!

— Jaj, ne légy már nevetséges! Elnyomtam a cigarettámat.

— Nem vagyok én vadállat. Ne is haragudj, de. meg vagytok ti húzatva, én úgy látom! Ez a berit. hát! ez tisztára olyan, mintha minden embert bilincsbe vernétek, mert hátha valaki tolvaj. Gondold meg. egy kis bizalom azért nem ártana.