— Na, ne mondd! — vágott vissza kicsit megnyugodva, de azért nem ült le. — Akkor miért háborodtál fel annyira, hogy idegeneket hívok meg a lakásomra?!

— Az más.

— Nem tudom, miért volna más. Biztos, hogy nem betrizáltak?

— Biztos.

— De talán most? Amikor visszajöttél?

— Nem tudom. Adtak mindenféle injekciót. Mit számít az?

— Számít. Szóval, adtak? Akkor nincs semmi baj. Leült.

— Volna egy kérésem — mondtam olyan nyugodtan, amennyire csak bírtam. — Szeretném, ha elmagyaráznád.

— Mit?

— Hogy mitől rémültél meg ennyire. Attól féltél, megerőszakollak? Nem gondolhattad komolyan!

— Nem. Józanul nézve, nem is, de. tudod, egyszerűen beparáztam. Pánikoltam. Még sohasem láttam senkit, aki ne lett volna.

— De hát az nem látszhat!

— Látszik. De még mennyire, hogy látszik!

— Miből? Nem válaszolt.

— Nais.

— Én.

— Mi van?

— Nem merem.

— Megmondani?

— Igen.

— De miért?

— Ha elmondanám, mindjárt értenéd. Mert nézd, az a helyzet, hogy a betrizálás nem a berit miatt van. A berit, az csak. mellékes. Másról van szó.

Nais falfehér volt. Remegett az ajka. Micsoda világ, gondoltam, micsoda világ!

— Nem bírom — hüppögte. — Borzasztóan félek.

— Tőlem?!

— Tőled.

— Esküszöm, hogy.

— Ne, hagyjad. hiszek én neked, csak. á, nem! Úgyse érted.

— Nem mondod el nekem?

Megindíthatta a hangom, mert erőt vett magán. Szigorú lett az arca. Láttam a szemén, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy kimondja:

— Azért van. hogy ne tudjunk. ölni.

— Miket beszélsz?! Embert ölni?

— Nemcsak embert.

— Állatot se?